Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 1. szám - KÖZEL-KELET - Gazdik Gyula: Az izraeli pártrendszer fejlődésének főbb jellemzői
Az izraeli pártrendszer fejlődésének főbb jellemzői hogy a 2003-as választások ismét a régi listás rendszer szerint lesznek lebonyolítva. Gyakorta visszatérő vitatéma, hogy a képviselő-testületbe való bekerülési küszöb világviszonylatban is feltűnően alacsony, jelenleg másfél százalék. Azonban ez is csak az 1992. júniusi választásoktól van érvényben, korábban mindössze egy százalék volt. Ennek okai még az első világháborút követő brit mandátum időszakára nyúlnak vissza, amikor a palesztinai zsidó közösség, a jisuv létrehozta a képviselő-testületét. Mivel a cél az volt, hogy a fórum munkájába minél több tömörülés tudjon bekapcsolódni, a bekerülési küszöböt alacsonyan állapították meg. Ez a gyakorlat folytatódott az államalapítás után 1949 januárjában tartott első választásokon, melyre az első arab-izraeli háború lezárása előtt került sor. Az egyszázalékos küszöb következtében 12 lista került be az alkotmányos gyűlésbe, mely megalakulása után két nappal, február 16-tól knesszet néven folytatta a működését. A viszonylag nagy számú csoportosulás jelenléte az izraeli parlamenti élet állandó jellemzőjévé vált. Az elmúlt évtizedekben kialakult, meglehetősen töredezett pártstruktúra osztályozása nem egyszerű feladat. Ha a pártrendszerekkel foglalkozó neves nemzetközi szak- tekintélynek, Giovanni Sartorinak a versengő pártok száma alapján felvázolt mintáiból indulunk ki, akkor az izraeli polarizált pluralizmusként jellemezhető. A gond az, hogy a típus működési mechanizmusáról a Sartori által felsorolt általános jellemzők közül nem mind adekvát az izraeli valóságra. Például itt alternatív koalíciók kialakulása nem esetleges, a rotáció sem korlátozott, s egyáltalán nem lehet a struktúrát egy weimari modellhez hasonlítani. A kérdéssel foglalkozó szakértők közül talán a Sartori-féle tipológiát több vonatkozásban módosító Klaus von Beyme mintáját lehetne a jelen esetben irányadóként elfogadni. Az általa felvázolt négy alaptípus közül a harmadik, a két részre bontott polarizált pluralista modell egyik variánsa az, melyet a kormányozni képes centrumpártok megléte jellemez. Izraelben történetileg a két nagy rivális cionista párt, a balközép Munkapárt és a jobbközép Likud alkotják azt az integráló erőt, mely minden törékenységével együtt a struktúrának egyfajta stabilitást biztosít. A Beyme által leírt negyedik alaptípus, melyet egy uralkodó párt huzamosabb dominanciája jellemez, mely csak az összes többi parlamenti erő összefogásával szüntethető meg, legfeljebb csak a Munkapárt hatalmi monopóliumának fennállásáig, a hetvenes évek második feléig létezhetett, ám csak hangsúlyozottan elvi lehetőségként Izraelben.5 Az izraeli politikai pártok sokféle klasszifikációs szempont szerint osztályozhatók. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok változáson átment struktúra némi leegyszerűsítéssel négy csoportra osztható: baloldali, jobboldali-liberális, vallásos, etnikai és egyéb alternatív szerveződésekre. E felosztáson belül a platformot tekintve gyakorta jelentős különbségekkel találkozhatunk. A politikai élet polarizáltsága miatt az eddigi 15 parlamenti ciklusban bizalmat kapott 29 kabinet mindegyike koalíciós felállású volt. Ebből - beleértve a 2001 márciusában hivatalba lépett Sáron kabinetet - hat nemzeti egységkormányként funkcionált. 2002. tavasz D
