Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - EURÓPA - Boros Ferenc: A "visegrádi együttműködés" és perspektívája
A „visegrádi együttműködés" és perspektívája bői) majd a Visegrádban aláírt közös nyilatkozat szellemében elkezdődött az együttműködés az európai struktúrák irányában tett közös lépések terén, a csatlakozás útjának egyengetése céljából. Már az alapító nyilatkozatban is rögzítették, hogy a V4-ek együttműködése nem akar alternatívát állítani a tagországok euroatlanti integrációjával szemben. A visegrádi együttműködés intézményesítésére nem került sor, önálló biztonságpolitikai koncepció, doktrína nem alakult ki. A vélemények azzal kapcsolatosan, hogy az együttműködés első szakasza miért lett oly rövid életű, a visegrádi országokon belüli értékelések alapvetően egybehangzóak, bár a mélyebb okok vizsgálata - beleértve a történelmi, tudati hátteret, az egész térség állapotát - hiányosnak mondható. Általában elfogadott az a nézet, hogy az alapvető ok a Klaus által képviselt politikai irány volt, majd ehhez kapcsolódóan a csehszlovák föderáció felbomlása. A két újonnan alakult állam igyekezett minél jobban hangsúlyozni szuverenitását. Közrejátszott az is, hogy Csehország a föderáció felbomlása után már volt nem határos a posztszovjet térséggel, elhelyezkedése miatt kedvezőbb helyzetbe került nyugati integrációs törekvései szempontjából, és biztonsági helyzete is javult. Václav Klaus kormányfőnek az volt a meggyőződése, hogy a regionális struktúráknak a kiépítése lassíthatja a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás ütemét. Magyarország biztonsági szempontjai ezzel szemben a Jugoszláviában zajló háború miatt ettől eltértek.6 Az érzékelhető volt, hogy valamennyi ország erőteljesen féltette a visszaszerzett szuverenitását, amelyet élvezni akart a rendszerváltás után. Ahogy elemzők megállapítják, készek voltak lemondani a szuverenitás egy részéről az EU felé, de a szubregionális együttműködés érdekében már kevésbé. (A magyar félnek is az volt például az álláspontja, hogy minden ország a maga nevében mondjon véleményt, saját magát képviselje a külföld felé). Értékelések szerint mindig az az ország volt legkétkedőbb az együtt haladás kérdéseiben, amelyik úgy látta, hogy a legfejlettebb, és előnyösebb helyzetben van. Szlovák értékelések szerint kezdetben talán Magyarország volt az, majd 1992 közepétől Csehországban hódított teret ez a felfogás, mígnem cseh részről „halottnak" nyilvánították a V3-akat.7 Tény az is, hogy valamennyi országban teret nyert az az álláspont (magyar részről talán még erőteljesebb mértékben), hogy az EU-integráció terén gyors előrehaladásra lehet számítani. Magyarországon ezt még kezdetben táplálta a rendszerváltozás sajátossága, az azt megelőző „érdemek" nyugati méltánylásának reménye. Más országok másfajta előnyeikre építve számítottak gyors előrehaladásra, és máris megjelent a versengés szelleme, ami végül is az együttműködés sorvadásához vezetett. Nem elhanyagolható emellett a tagországok között meglévő kétoldalú feszültségek sora sem. Létezett ez cseh-lengyel relációban is! Csehszlovákia felbomlása után a magyar-szlovák viszonyban keletkeztek feszültséggócok. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint ha nem lett volna versengés, és fennmarad az együttműködés folytonossága, ezek a feszültségek önmagában is lehetetlenné tették volna a Visegrádban el2003. ősz 71
