Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Walter B. Slocombe: Erőszak, megelőző csapás és törvényesség
Walter B. Slocombe: Erőszak, megelőző csapás és törvényesség nai erő felhasználására vonatkozó minden döntés végső soron egyoldalú, mivel azokat nemzetállamok hozzák; ám mind óvatosságból, mind elvi okokból ezekről a döntésekről ki kell kérni mások véleményét, és el kell nyerni támogatásukat. Ezért az amerikai hozzáállást úgy lehetne megfogalmazni, hogy a döntések, „ha szükséges, unilaterálisak, ha lehetséges, multilaterálisak". És a jelenlegi amerikai kormányzat nem is az első, amelyik úgy véli, hogy az Egyesült Államoknak joga, sőt kötelessége egyedül is fellépnie, ha a nemzet elemi érdekei veszélybe kerülnek. A szerző írásának mottója Clinton elnök egyik hasonló szellemben megfogalmazott nyilatkozata, amely bár 1999-ben íródott, teljesen egybecseng Bush elnök véleményével: „Mindent megteszünk, amit meg kell tennünk, hogy megvédjük ezeket az érdekeket, és ahol szükséges és helyénvaló, egyoldalúan és mindent eldöntőén felhasználjuk katonai erőnket." (Részlet az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiájából, 1999.) Ez az unilateralizmus azonban nem jelenti azt, hogy a katonai erőről hozott döntések joga kizárólag a nagyhatalmak számára van fenntartva. Számtalan példát lehetne felhozni, amelyben különböző országok, amelyek egyébként a multilaterális megközelítés hívei, nemzeti céljaik védelmében felhasználták katonai erejüket, anélkül hogy sokat törődtek volna a nemzetközi közvéleménnyel. így járt el például tavaly nyáron Spanyolország egy vita tárgyát képező sziget elfoglalásával. Ám az unilateralizmus megvalósulása még egy szuperhatalom esetében sem maradéktalan. Először is, az Egyesült Államok katonai műveleteiben szinte mindig nagymértékben támaszkodik más országok együttműködésére és támogatására. A közvetlen katonai segítség nagyon hasznos számára főként azokon a területeken, ahol a csúcstechnológia nem követelmény, azonban egyre inkább azokon a területeken is, ahol néhány ország megközelíti az amerikai képességeket, például a precíziós csapásmérés vagy a haditengerészet terén. Ám a közvetlen segítségen kívül Amerika közvetett módon is rászorul más országokra, például az ott létesített katonai bázisok, az átrepülési engedélyek és p hírszerzés terén, valamint egyre inkább a konfliktusok utáni rendezésben is. Természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül a nemzetközi támogatás pszichológiai dimenziói sem: a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az amerikai hadműveletek sokkal nagyobb támogatást élveznek, ha a szövetségesek részvételével történnek, mint amikor azokat egyedül hajtják végre. A nemzetközi támogatás megszerzését pedig az is megkönnyíti, hogy azok az érdekek, amelyek védelmében felhasználják az amerikai haderőt, lényegében egybeesnek a világ nagy részének érdekeivel. Azonban az a tény, hogy a katonai erő felhasználásához a legtöbb esetben szükség van a nemzetközi támogatásra, nem jelenti feltétlenül azt, hogy a nemzetközi támogatás egyetlen legitim forrását az ENSZ felhatalmazása jelenti. Az ENSZ alapokmányának, különösen az 51. cikkelyének (amely kimondja a kollektív és egyéni önvédelem természetes jogát a fegyveres támadással szemben) jogi értelmezése nagyon sok vitát váltott ki. A legfontosabb gyakorlati kérdés mégis az, hogy az ENSZ formális beleegyezé2003. nyár 261
