Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)

2003 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Szilágyi Zsolt: A fegyvercsempészektől a befolyásos szenátorokig - avagy az Egyesült Államok és az amerikai írek szerepe az északír békefolyamatban az IRA felfegyverkezésétől annak lefegyverkezéséig

Szilágyi Zsolt zásban és a szenátusban. A legjelentősebb és legbefolyásosabb személyek Tom Foley kongresszusi képviselő, valamint Edward Kennedy, Tip O'Neill és Chris Dodd szená­tor voltak. A Congressional Friends of Irelandnek fontos szerepe volt többek között az 1985-ös brit-ír egyezmény tető alá hozatalában. 1974, az északír kormány és parlament felfüggesztése óta ugyanis nem volt érdemi párbeszéd a brit és az ír kormány között. A Congressional Friends of Ireland ezért mindenekelőtt megpróbálta rávenni a Rea- gan-kormányzatot politikai nyilatkozat kiadására, amely szerintük felbátorítaná a fe­leket a tárgyalások megkezdésére. Bár nyilatkozat kiadására nem került sor, az ír téma folyamatos napirenden tartása elmozdította az ügyet a holtpontról. 1983-ban a Congressional Friends of Ireland az ír kormánnyal és az SDLP-vel kar­öltve támogatta az Új Írország Fórum (New Ireland Forum) összehívását. Ezt azzal a nem titkolt szándékkal tették, hogy „egységfrontot" hozzanak létre a választásokon előretört Sinn Féin fenyegetésével szemben. Ez volt az ún. „Egységes Írország" forra­dalma15, amelyet még 28 egyesült államokbeli szenátor és 53 képviselő is támogatott, s amely az ír-sziget békés egyesítését tűzte ki célul. Washingtonban üdvözölték az Új Írország Fórum összehívását. A brit miniszterelnök asszony, Thatcher eleinte hajthatatlannak bizonyult - ezt már megmutatta a nacionalista ír éhségsztrájkolók esetében is.16 William Clarknek, Reagan sze­mélyes barátjának és egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának - aki szoros kapcsolatokat ápolt az ír republikánusokkal - azonban sikerült rávennie az elnököt, hogy gyakoroljon nyomást a miniszterelnök asszonyra a tárgyalások megkezdése érdekében. Thatcher végül módosított az álláspontján, s komolyabb lehetőséget ajánlott fel az ír kormánynak az északír kérdés rendezésében. Thatcher beszédet mondott a kongresszusban, ahol partner­nak ismerte el az ír kormányt, és találkozott Reagan elnökkel és külügyminiszterével, George Schultzcal Kaliforniában. Ezen a találkozón a miniszterelnök asszony kifejtette, hogy szeretné, ha előrelépés történne az északír probléma rendezésében. Más vélemények szerint az Egyesült Államok kormánya azért szánta rá magát erre a lépésre, mert azt remélte, hogy az angol-ír megállapodás elősegíti az egységes Írország létrejöttét, amellyel Írország feladná semlegességét, és tagja lenne a NATO-nak. Ezzel el­hárulna az akadály az elől, hogy az írek hozzájáruljanak egy amerikai katonai bázis lét­rehozásához a területükön. Ez pedig - ahogy egy unionista parlamenti képviselő fogal­mazott - megerősítené Nyugat-Európa stratégiai védelmét.17 Egy másik, jóval homályo­sabb magyarázat szerint Reagant személyes érdekeltsége vezérelte az ír kérdés rendezé­sének elősegítésében. Reagan sohasem tagadta, sőt büszke volt ír gyökereire, ám ez el­mondható kabinetje több tagjáról is - többek között a már említett William Clarkról is.18 Az ír kormány eközben minden eszközt megpróbált bevetni, hogy meggyőzze a Reagan-kormányzatot a Sinn Féin fenyegetéséről. Ha ugyanis nincs megegyezés, érvelt Dublin, abból csak a szélsőséges szervezet profitálhat. A kampánynak meg is lett a hatása, mert ezt követően Reagan több nyilatkozatában is határozottan elítélte a ter­232 Külügyi Szemle

Next

/
Oldalképek
Tartalom