Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - EURÓPA - Kiss J. László: A birodalomtól az integrált kisállamig. A „német nemzettől" az „osztrák nemzetig" az Európai Unióban
Kiss /. László A közép-európai „regionális szövetség" és kérdőjelei Ausztriának a regionális és az európai érdekek összekapcsolására irányuló külpolitikai törekvései egyúttal számos nehézségre is rávilágítottak. A „regionális partnerség" kezdeményezése mindenekelőtt a már meglévő visegrádi együttműködéshez való viszony kérdését vetette fel, hiszen a célországok nagyrészt a V4-együttműködés tagjai. A „regionális partnerség" első, 2001 júniusában Bécsben tartott találkozóján jól megfigyelhető volt, hogy a visegrádi országok külügyminiszterei üdvözölték ugyan az EU irányába mutató regionális együttműködés elmélyítésének a gondolatát, tartózkodtak azonban minden új intézmény létrehozásától. A szlovák külügyminiszter, Eduard Kukán egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy nincs szükség „új struktúrák" megteremtésére. Martonyi János magyar külügyminiszter inkább a tartalmas, „rugalmas partnerség" gondolatát vetette fel, s lényegében a 2002 nyarán hatalomra jutott magyar kormány is azt az álláspontot képviseli, hogy nincs szükség a partnerség intézményesítésére. Szlovén és cseh részről arra utaltak, hogy a kényes témák megoldására nem a multilaterális, hanem a kétoldalú keretek a legmegfelelőbbek.111 Bécs számára az EU-csatlakozás után is fennmaradó új, regionális együttműködési formában való részvétel igen fontos, hiszen Ausztria számos létező regionális együttműködésnek - mint a visegrádi vagy az olasz-szlovén-magyar kooperáció stb. - nem tagja. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az integrálódással Kelet-Közép-Európa mint az unió külső régiója az EU belső régiójává válik, s ezzel a kilencvenes évek nagyhatalommentes Közép-Európájában létrejött számos együttműködési forma elveszti szerepét. Magától értetődik, hogy az EU-csatlakozást követően az olyan szubregionális együttműködési formák, mint a V4, nem működhetnek úgy, mint azt megelőzően. A visegrádi együttműködés már nem „geopolitikai váróterem" és nem az integrációs versenyre felkészítő „fitneszközpont" lesz. A CEFTA-ban részt vevő országok számának a csökkenésével a közép-európai szabadkereskedelmi övezet szerepe is módosulhat. A kelet- közép-európai térség integrálódása ilyen módon a regionális együttműködési formák átrendeződésével jár. Aligha vitatható, hogy az EU keleti kibővülésével Ausztria és Németország geopolitikai értelemben az európai kontinens „közepére" kerül, s az „integrált Közép-Euró- pa" olyan piacbővüléssel jár együtt, amelynek elsősorban ez a két ország lehet a legnagyobb nettó haszonélvezője. Némi óvatosságnak azonban feltétlenül helyt kell adni, ha az országok földrajzi közelségének és politikai érdekeinek a kapcsolatáról van szó. A földrajzi közelség ugyan számos közös és párhuzamos érdeket teremthet, ám ez korántsem jelenti azt, hogy az államok minden területen ugyanazokat az érdekeket követik. A földrajz az érdekek konvergenciája nélkül önmagában nem biztosíthatja a tartós együttműködést. A skandináv és a Benelux országok egy „laza" és egy „szoros" szövetségre nyújtanak példát. A három észak-európai ország, Dánia, Svédország és 100 Külügyi Szemle
