Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - EURÓPA - Kiss J. László: A birodalomtól az integrált kisállamig. A „német nemzettől" az „osztrák nemzetig" az Európai Unióban
A birodalomtól az integrált kisállamig Ha Ausztria, szomszédaitól eltérően, az egyre inkább Kelet felé terjeszkedő atlanti territóriumban „biztonságpolitikai enklávé" marad, úgy a NATO-tagság hiányában uniós tagállamként kell bizonyítania azt a készségét, hogy képes hozzájárulni az európai biztonság erősítéséhez. A szövetségi alkotmány 23. cikkelye világosan megfogalmazza, hogy Ausztria biztonságpolitikai cselekvőképessége az EU biztonság- és védelempolitikai struktúráinak felépítésében való teljes jogú részvételében gyökerezik. A néppárti-szabadságpárti koalíció 2000. évi kormányprogramja leszögezi, hogy Ausztria érdekelt a funkcionáló európai biztonsági és védelmi politika kifejlesztésében és az abban való aktív és szolidáris részvételben. Bécs a maga módján arra törekedett, hogy az unió tagállamai közötti segélynyújtási garancia valamilyen formája bekerüljön az EU joganyagába, és ezt hatékonyan alkalmazzák is. Azaz egy bármelyik tagállamot érintő fegyveres konfliktus esetében a többi tagállam az ENSZ alapokmány 51. cikkelyével (a kollektív önvédelem joga) összhangban kész legyen minden rendelkezésére álló eszközzel („katonai és egyéb") segítséget nyújtani. A koalíciós megállapodás szerint Ausztriának az EU-ban a segítségnyújtási garancia megszerzésére irányuló törekvése nem érinti az állandó semlegesség fennmaradását.94 Ez a sajátos és nem kevéssé ellentmondásos osztrák megközelítés tükröződött vissza Schüssel kancellárnak a 2000. évi alpbachi fórumon tett kijelentésében is, nevezetesen abban, hogy az osztrák semlegesség elavult koncepcióját, a szövetségi kötelezettségeket is magában foglaló „európai semlegességgé" kell átalakítani. Ám Bécsnek azok a reményei nem bizonyultak túlzottan megalapozottnak, hogy az atlanti-tagság „küszöbe alatt", a WEU és EU összeolvadásával, a közös európai biztonsági és védelmi politika keretében - a WEU-szerződés V. cikkelyének az unió joganyagába történő beemelésével - segítségnyújtási garanciákat kaphat. Mi történik akkor, ha a semlegesség már csupán „üres hüvely", és az EU-n belüli segítségnyújtási garanciák lehetősége sem bizonyul reális várakozásnak? A koalíciós megállapodás erre az esetre is kitért, hangsúlyozva, hogy amennyiben az unióban 2001 novemberéig nem körvonalazódna a Bécs által feltételezett megoldás, úgy a külügyminiszter a kancellárral egyeztetve felhatalmazást kap arra, hogy más biztonságpolitikai alternatívák - így a NATO- tagság - kérdéseiről is tárgyalásokat kezdjen. Ezen a területen lényeges előrehaladás már csak az EU szankciópolitikája miatt sem történhetett. Az ENSZ BT mandátuma alapján és az unió kereteiben végbemenő akciókban való részvételt illetően, Ausztria esetében valójában nincs probléma. Az egyetlen probléma a NA- TO-hoz való csatlakozás kérdése. Azt lehetne mondani, hogy Bécs esetében a NATO „küszöbe" alatt minden lehetséges. A NATO-tagság népszavazást kívánna meg, de ebben a tekintetben sem a politika, sem az osztrák társadalom szintjén nincsenek meg a többségi esélyek. Ausztriának ugyanakkor mindent meg kell tennie az együttműködés lehetőségeinek kihasználására annak érdekében, hogy gyengítse azokat az érveket, amelyek szerint Ausztria a nyugati biztonság „potyautasa", olyan állam, amelyet mindenki megvéd, amely azonban senkit nem véd meg. Ha Bécs felvállalja az európai biztonsági és vé2003. nyár 93
