Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Kissinger-életrajz, diplomácia és az amerikai külpolitika Isaacson szerint Nixon négy fő problémás területet örökölt elődeitől: Vietnam problematikáját, Kína kiközösítését, a közel-keleti patthelyzetet és egy eszkalálódó fegyverkezési versenyt a Szovjetunió és az Egyesült Államok között?1 Kissinger Vietnammal kapcsolatos véleményét a The Vietnam Negotiation című, 1969. januárjában a Foreign Affairsben megjelent tanulmányában fejtette ki. A tanulmányban elmondta, hogy ez egy alapvetően hibás háború, mert a gerillák „akkor is nyernek, ha nem vesztenek". „Az USA nem képes elérni céljait adott időn belül, illetve olyan szintű katonai erő alkalmazásával, amely még elfogadható az amerikai nép számára." Ugyanakkor hatalom- és presztízsveszteség nélkül az Egyesült Államok nem tud kiszállni a háborúból, az USA-nak fent kell tartania a szavahihetőségét.54 Ezen felül - Isaacson értesülései szerint - Kissinger nem gondolta, hogy Dél-Vietnamot örökre meg lehet szabadítani a kommunizmustól, és elvetette Johnson dominóelméletét. Felfogása szerint elegendő egy „elfogadható intervallum"-nyi idő (két-három évet emlegetett) az amerikai kivonulás és a kommunista hatalomátvétel között?5 A Diplomáciaban Kissinger már másképp gondolkodik. „A Védelmi Minisztérium felmérése szerint egy rendezett visszavonulást tizenöt hónapnál rövidebb időn belül nem lehetett volna megszervezni, s ezalatt az amerikai csapatok helyzete fokozatosan annyira meggyengül, hogy a maradék haderő mindkét vietnami oldalnak túszul eshet."56 Bár Kissinger teljes mellszélességgel támogatta annak idején az elnök titkos akcióit, a kongresszusi jóváhagyás nélküli bombázásokat, a nyilvánosságot kizáró, titkos tárgyalásokat, a Diplomácia tanulsága szerint a kritika mégiscsak hatással volt rá. így ír ezzel kapcsolatban: „Vietnam [...] megmutatta, hogy az elnök nem viselhet háborút rendeleti úton. Nixonnak, akinek vad tüntetésekkel, az egyoldalú csapatkivonás felé araszolgató kongresszusi határozatokkal, valamint a tömegtájékoztató eszközök ellenségességével kellett szembenéznie, már elnöksége kezdeti szakaszában a kongresszus elé kellett volna állnia, ismertetnie kellett volna stratégiáját, s egyértelmű támogatást kellett volna kérnie politikájához. Ha nem kapta volna meg a felhatalmazást, szavazást kérhetett volna a háború befejezéséről, és a kongresszusra háríthatta volna a teljes felelősséget.57 A Vietnammal kapcsolatos béketárgyalásokat Kissinger 1969. augusztusában kezdte. A tárgyalások nehézségére, az eltérő kultúrából, tárgyalóstílusból és a nézőpontok divergenciájából adódó buktatókra Kissinger a Diplomácia huszonhetedik fejezetében tér ki?8 Isaacson így ír erről: „Kissingert igazából az dühítette fel, hogy az észak-vietnamiak valóban fondorlatosak voltak, de épp az ellenkező értelemben: ugyanazt mondták a személyes, titkos megbeszéléseken, mint nyilvánosan - úgy tűnt, hogy valóban azt gondolják, amit mondanak."59 Kissinger úgy gondolta, hogy a tárgyalások idejére nem kell leállítani a harci cselekményeket, mivel a katonasággal gyakorolt nyomás hatékony segítségére lehet a diplomáciának; felgyorsíthatja a tárgyalásokat és további engedményeket csikarhat ki a tárgyalópartnerből.60 2002. tél 145
