Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Gyarmati István: Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág
Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág ügyi ellátás, az életszínvonal, a humanitárius segítségnyújtás minden hiányosságával együtt már elérte azt a színvonalat, hogy a korábbiakhoz képest ezek a jelenségek csökkennek és a népesség ellenőrizhetetlenül szaporodik, hiszen nincsenek nagy járványok, de nincsenek a népességet újra és újra megtizedelő nagy háborúk sem. Ezeknek a konfliktusoknak a megvívása, illetve az erre történő felkészülés komoly kihívást kell, hogy jelentsen a katonák számára. A jelenlegi katonai gondolkodás lényegében még mindig arra irányul, hogy a hadművelet célja az ellenséges haderők minél nagyobb mértékű megsemmisítése és ennek révén a győzelem kivívása. Kétségtelen, hogy a jövőben is lehetnek ilyen jellegű háborúk is - nevezzük ezt a fajta fegyveres küzdelmet háborúnak - s a hadseregeknek erre is fel kell készülniük (sőt: a háborúk megvívása önmagában is új kihívásokat jelent a technológiai fejlődés hatásai miatt, de ez egy másik tanulmány része kellene, hogy legyen). A konfliktusmenedzselésben azonban a hadsereg szerepe egészen más: a fegyveres erő alkalmazásának célja nem a hagyományos értelemben vett győzelem, hanem az ellenfél „meggyőzése", azaz annak elérése, hogy az ellenfél belássa, nem érdemes fegyveres eszközökhöz folyamodnia céljai elérése érdekében, hanem azok, vagy azok egy részének elérését politikai eszközökkel kell megkísérelnie. Ez annál is fontosabb, mert az ilyen jellegű konfliktusban az ellenfél nem igazán az: nem tekinthető igazán ellenségnek, hiszen a fegyveres szakasz lezárása után együttműködő partnerré válik - legalábbis ennek elérése a fegyveres erő alkalmazásának igazi célja. Az a tény, hogy a fegyveres küzdelem célja a konfliktusban nem a győzelem, hanem a politikai meggyőzés, komoly következményekkel jár a fegyveres harc megvívásának módjára is, hiszen mindvégig szem előtt kell tartani, hogy az ellenfél partnerré változik. Ezért nagyon fontos, hogy a fegyveres harc ne állítsa végletesen szembe a másik felet a leendő békefenntartókkal, s a fegyveres harc okozta rombolás is a lehető legszűkebb keretek között maradjon, hiszen a túlzott mértékű károkozás nemcsak szembeállítja a lakosságot a fegyveres erőkkel és annak politikai céljaival, hanem végső soron azt is tudomásul kell vennie, hogy a helyreállítás nagy részét valószínűleg ugyanazoknak az erőknek, országoknak kell majd fedezniük, amelyek a konfliktusban a fegyveres erőket rendelkezésre bocsátották. Azaz a konfliktus kétszer jelent anyagi megterhelést: egyszer, amikor a fegyveres erők tevékenységét finanszírozzuk, amelyek a rombolást végrehajtják s egyszer, amikor a saját erőink által (is) lerombolt objektumokat helyreállítjuk. Különös jelentősége van annak, hogy a konfliktus során ne vagy csak a lehető legminimálisabb mértékben hajtsunk végre olyan műveleteket, amelyek emberáldozatokkal járnak, különösen a civil lakosság körében, hiszen ennek a mozgósító hatása nehezen túlbecsülhető. A (civil) áldozatok és a rombolás minimalizálásnak követelménye pedig rendkívül komoly következményekkel jár a hadviselésre, azt sokkal nehezebbé, költségesebbé, hosszadalmasabbá és kevésbé hatékonnyá teszi. Hasonló hatásokkal jár egy belső elvárás is, hiszen az ilyen jellegű béketeremtő műveletekben részt vevő országok (nagy része) demokratikus ország, ahol a közvélemény 2002. tél 15
