Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Gyarmati István: Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág
Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág diktálta humanitárius segítségnyújtás pedig gyakran több kárt okoz, mint hasznot azzal, hogy annak eredményeképpen még az eredetileg meglévő primitív termelés is megszűnik, hiszen egyszerűbb a humanitárius segítségnyújtásból élni, mint termelni. Ugyancsak szinte leküzdhetetlen problémát jelent az is, hogy ezen országok egy részében szinte teljesen hiányzik a fejlődés motorját jelentő politikai elit, másokban pedig az előző rendszer elitje szinte teljes mértékben átmentette magát, csak „színét" változtatta meg: kommunistából agresszív nacionalistává válva7 - miként sok esetben tette ezt korábban is, csak éppen fordított előjellel és irányba. E probléma megértéséhez saját történelmünk ad útmutatást. A ma demokratikus országok hosszú utat jártak be, amíg a jelenlegi társadalmi rendszer és gazdaság kialakult. A polgári forradalmak után többnyire valamilyen részleges restauráció következett be és a forradalom és a restauráció ötvözetéből fejlődött ki az a működőképes modell, amely elvezetett a ma társadalmához és piacgazdaságához. Ennek jó okai vannak: a forradalmak mindig megkísérlik elsöpörni az előző rendszer politikai - és gazdasági - elitjét és helyébe egy új elitet, a sajátját ültetni, amely nem kötődik az előző rendszerhez, s amelyben az új rendszer hatalomra került vezetői megbíznak. Ez a kísérlet azonban teljes mértékben sosem jár sikerrel: egy országnak csak egy politikai elitje van, amely hosszú, szerves fejlődés eredményeképpen alakul ki, s amelyet nem lehet egyik percről a másikra, adminisztratív módszerekkel helyettesíteni. Az így a társadalomra erőltetett új „politikai elit" szükségképpen szembekerül a társadalom nagy részével, mert a társadalom nagyobbik részének érdekeit sérti saját hatalma kiépítésére irányuló törekvéseivel - amelyet gyakran, joggal vagy alaptalanul, egyéni meggazdagodási törekvésnek látnak, ezen túlmenően gyakorlatlan, szakképzetlen s képtelen az ország magas színvonalú vezetésére. Erre a kísérletre kitűnő példa a „szocialista forradalmak" utáni helyzet. A kommunista rendszer erőszakkal eltávolította, gyakran fizikailag is megsemmisítette az előző rendszer politikai elitjét s helyébe saját embereit a „népi kádereket" ültette. Meg is volt az eredménye: a kommunista országok sosem heverték ki a vérveszteséget, s még az is évtizedekig tartott, amíg valamelyest működőképessé vált gazdaságuk és társadalmuk - többnyire annak függvényében, mennyire és milyen gyorsan engedték vissza, nyíltan vagy burkoltan, az előző rendszer politikai elitjének maradványait irányító pozíciókba. De rákényszerültek erre, fogcsikorgatva és állandó bizalmatlanság közepette, hiszen még nekik is be kellett látniuk, hogy ellenkező esetben az ország csődbe jut, gazdaságilag és politikailag egyaránt. De hasonló folyamatok mentek végbe az angliai és franciaországi polgári forradalmak után is. Általánosnak mondható tapasztalat és következtetés tehát, hogy a rendszerváltozás - a forradalom - mindig az előző rendszer politikai elitje egy nagy részének átvételével megy végbe és csak néhány generáció után alakul ki egy teljesen új politikai elit, amely azután már teljesen az új társadalmi rendszer szellemiségét hordozza. Ezt a fo2002. tél 13
