Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
A „külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje rét időpontja és elkövetési módja ugyan váratlanul érte a világot, ám a valóságban a terroristafenyegetés a hidegháború után minden biztonságpolitikai elmélet és forgató- könyv, hírszerzői előrejelzés központi gondolata volt. Az ENSZ BT egyhangú döntése alapján Egyesült Államokat agresszió érte, és az önvédelem természetes joga alapján, legitim „háborút" indíthatott a terroristák és a nekik szállást adó afganisztáni tálib rezsim ellen. Az új helyzet a kérdések sorát vette fel. Miként függ össze a globális terrorizmus a hidegháború utáni nemzetközi rendszer fejlődésével? Valójában a klasszikus értelemben vett háborúról van-e szó? Miképp változtathatja meg a globális terrorizmus az államok és a meglévő szövetségi rendszerek viszonyát? Vajon a hidegháború ideológia megosztottságát túlhaladva létrehozható-e a bécsi kongresszushoz hasonlítható „globális nagyhatalmi koncert" a terroristafenyegetés elhárítására? Vajon a kormányok a polgárok sebezhetőségének új érzését felhasz- nálhatják-e az állami hatalom kiterjesztésére? Vajon az új „globális rend" kevésbé szabadabb lesz? A kérdések számát még növelhetnénk, míg a válaszadásra csak nagy óvatossággal vállalkozhatunk. A XVII. század közepe, tehát a modern nemzetközi rendszer kialakulása óta a nemzetközi biztonság alapvető kérdése a túlzottan nagy hatalommal rendelkező államok megjelenése és a hegemóniáért folytatott vetélkedésük volt. A hidegháborút is a két szuperhatalomnak a hegemónia megszerzéséért folytatott konfliktusa határozta meg, olyannyira, hogy a nemzetközi biztonság etnocentrikus módon az egész világot „lefedő" szovjet-amerikai konfliktussal vált azonossá. Számos példa arra mutat, hogy a hidegháborút követő új időszak - jobbára már az 1989 után kezdődő XXI. század - egyik fő problémája nem annyira a túlzottan nagy, hanem éppenséggel a túlzottan kevés hatalommal rendelkező, gyenge államok, s ezzel a klasszikusnak már cseppet sem nevezhető háborúk problémája.52 A kelet-nyugati konfliktus jelentős mértékben hozzájárult az erős, centralizált államok és nemzetközi rendszer sajátos „kormány nélküli", anarchikus világának a kialakulásához. Kissinger arról ír, hogy az állam ugyan a hidegháború után is a felelősségre vonhatóság politikai egysége marad, ám a világ számos régiójában két látszólag ellentétes trend alapján újraalaku- lóban is van: vagy etnikai összetevőire esik szét, vagy nagyobb regionális csoportosulásokban oldódik fel.53 A hidegháború után tíz évvel elmondhatjuk, hogy a legtöbb konfliktus ott keletkezik, ahol a központi állami hatalom nem funkcionál, azaz a törvényes erőszak-monopólium hiányában olyan vákuum keletkezik, amelyet versengő hatalmi tényezők, etnikai kisebbségek, drogbárók, bűnözők, fanatikus vallási csoportok, szeparatista mozgalmak, terrorista hálózatok stb. töltenek ki. Ilyen értelemben a hidegháború után sokkal inkább az „államon belüli anarchia", mint a nemzetközi anarchia vált a konfliktusok forrásává. Elég csupán Szomália versengő politikai frakcióira, a jugoszláv válságra, nem kevésbé Afganisztánra utalni, amelyben a törvényesen megválasztott és nemzet2002. tavasz 25
