Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Demendy Nóra: A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében
Demendy Nóra úgy mutatja be, mint a „változatlan" valóság megjelenítéseit, mint a realizmus „korai" formáit. A nemzetközi kapcsolatok idegen területére történt posztmodern „betörések" egyik célja, hogy megzavarja ezt a diszkurzív biztonságot, amely a hagyományra, a „nagy szövegek"-re alapoz. Nem arról van szó, hogy ezeknek jelentőségét csökkenteni szeretné, hanem azt kívánja bemutatni, hogy azokat többféleképpen lehet olvasni, és hogy jelentőségüket nem a valóság lényegével való kapcsolat adja, hanem egy diszkurzív stratégia, amely szorosan kapcsolódott a tudás és hatalom egy meghatározó formájához. Dániel Garst abból a szempontból vitatja a neorealizmus szövegszerű megalapozottságát Thuküdidész műveiben, hogy az ókori szerző egyértelműen visszautasítja a gondolatot, hogy általános törvények képesek lennének megmagyarázni a nemzetközi konfliktusokat. A peloponnészoszi háború történetében Thuküdidész hangsúlyozza az emberek, mint aktorok eseményformálásának tudatosságát, és kimutatható a strukturalista elvekkel szembeni ellenszenve, ami az anarchikus világ alapjául az aktorok (külsődleges) hatalmának megoszlását tenné: „Thuküdidész arra emlékeztet bennünket, hogy a hatalom és a hegemónia mindenekelőtt a politikai és társadalmi struktúrák létéhez kötődik, és a hozzájuk társított interszubjektív konvenciókhoz. Semmi nem lehetne idegenebb Thuküdidész gondolkodásától, mint a neorealizmus ahistorikus bánásmódja ezekkel fogalmakkal. És semmi sem árthatna jobban Thuküdidésznek, mint a neorealizmus ragaszkodása ahhoz, hogy a hatalomra való törekvés a nemzetközi rendszer alapját képező, tartós kényszerítő erő, amely a társadalmi struktúráktól függetlenül létezik, és amelyet az emberi tevékenység tart fenn."15 Ilyen értelemben Thuküdidész (a realizmus által el nem ismerten) olyan tudósként tűnik fel, aki a politikai kontextusnak megfelelő gyakorlati, normatív szabályokat igyekezett felállítani, nem pedig az államközi kapcsolatok univerzális, ahistorikus igazságait akarta megfogalmazni. Egy másik fontos realista „ikon", Machiavelli esetében is hasonló következtetés adódik. Machiavelli rendkívül fontos abból a szempontból, hogy ő jelenti a folytonosságot Thuküdidész és a raison d'état világa között, ahol a hatalom fontosabb, mint a morál, és ahol a cél szentesíti az eszközt. A probléma Machiavelli esetében is ott van, hogy a realista vonások megjelennek ugyan műveiben, de ezeket az elemeket úgy interpretálni, mint álláspontjának esszenciáját, vagy továbbmenve mint a realista gondolatkör lényegének megjelenését, mindez azzal jár együtt, hogy a szöveg egyes részeiről hallgatni kell, azokat ki kell zárni az elemzésből. Ezen a területen Robert Walker fogalmazta meg a realizmus posztmodern kritikáját. Álláspontja szerint A fejedelem esetében a domináns értelmezés két vonatkozásban válik problematikussá. Áz első a virtú16 és a politikai közösség problémája. A szokásos értelmezés („a cél szentesíti az eszközt", etika és hatalom különválasztása) azonnal problematikussá vá142 Külügyi Szemle
