Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
Kiss J. László mint az adó, a tőke, a munkahely stb., meghatározzák és befolyásolják az államok magatartását és a közöttük lévő kapcsolatokat, s ezzel a nemzetközi rendszer egészét. R. Vernon egyenesen azt állítja, hogy a világ a nemzetállamok és a multinacionális vállalatok közötti konfliktusba sodródhat. Az állam a cselekvési kényszer nyomása alá kerül, ahogy az amerikai kormány és a Microsoft közötti kartellper is mutatta.19 Lehetnek az államok politikai értelemben baráti szövetségesek, ám könnyen válhatnak versenytársakká, ha a nagy konszernek és tőkebefektetők beruházásaiért versengenek. Bergsten arra figyelmeztet, hogy a hidegháborút követően a transzatlanti kapcsolatok minőségét meghatározó biztonsági közösség legfontosabb elemeivel szemben megnövekedhet a kereskedelem- és valutapolitikai ellentétek jelentősége. Némi túlzással szólva: az „atlanti hidat", a NATO-t a WTO helyettesítheti. Ennélfogva az atlanti kapcsolatoknak a dilemmája abban rejlik, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei nem maradhatnak tartósan egymásnak legjobb politikai és katonai partnerei, ha egyidejűleg növekvő mértékben gazdasági és kereskedelempolitikai riválisokká vagy ellenségekké válnak, s közöttük az ilyen jellegű konfliktusok elmélyülnek.20 Ilyen módon a XXI. század külpolitikájának a feladata többé nem a háború és béke kérdése, mint ahogy ez Jean Bodintől Clausewitzen át Raymond Áronig több évszázadon keresztül volt a gyakorlat, hanem sokkal inkább a nemzetközi szabályozás útján az erőforrások biztosítása, továbbá a belpolitikai javak és értékek védelme. A külpolitika növekvő mértékben kell hogy megfeleljen annak a feladatnak, hogy képes legyen az eddig az államon belül szabályozott kapcsolatokat, így a munka és tőke stb. újraelosztását az államok közötti együttműködés útján újraszabályozni. Ez a feladat korántsem ismeretlen. A XIX. század kezdetének nagy globalizálódási és műszaki fejlődési hulláma messze ható és pusztító következményekkel járt az európai demokráciák fejlődésében. Az erre adott válasz 1945 után a szabályozását nyújtó nemzetközi intézmények - közöttük az IMF és a Világbank - felállítása volt. Ma leginkább az a feladat, hogy az intenzív nemzetközi együttműködés útján ezek az intézmények megújuljanak, és a külpolitika visszanyerje hatékonyságát az intenzívebbé váló nemzetközi együttműködés területén.21 A gazdaság „globális magánintegrációját" megvalósító transznacionális vállalatok mellett a külpolitikára gyakorolt hatásuk miatt a társadalmi szereplők megnövekedett súlya érdemel nem lebecsülendő figyelmet. A változások mélységét diagnosztizáló Ernst-Otto Czempiel egy 1999-ben megjelent könyvében a külpolitika hagyományos, államközpontú megközelítésének elavulására hívja fel a figyelmet. Annak szükségességét hangsúlyozza, hogy a külpolitika fogalmát - legalábbis a fejlett OECD-országok világában - kívánatos az „internacionalizáló politika" fogalmával felcserélni, mivel szerinte ez a fogalom sokkal inkább alkalmas a társadalmaknak a nemzetközi környezetükkel és nemzetközi környezetükben folytatott interakcióik leírására.22 Az interde- pendencia az államok „héját" feltörte, az államokat megjelenítő politikai rendszerekkel 12 Külügyi Szemle
