Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Bárány Péter: Az Európai Unió francia elnöksége
Az Európai Unió francia elnöksége tetné, s ezért egyfajta belső hierarchiát kellene bevezetni fő- és albiztosokkal, amit pedig a kisebb tagországok utasítottak el, félve a főbb tisztek nagyok általi kisajátításától. Ezen probléma feloldásaként merült fel a fokozatos maximalizálás, vagyis a biztosok számának növelése az új tagokkal egy bizonyos felső határig, ahol, illetve lehetőség szerint az alatt befagyasztanák a testület létszámát, s onnantól kezdve egyenlőségelvű rotációban váltanák egymást a tagországok a biztosok delegálásában. Ez a megoldás egyre elfogadottabb lett, szemben a Bizottságnak a nagy tagországok által támogatott elképzelésével, amely minden késlekedés nélkül 20 főben akarta megvonni a biztosok maximumát, úgy, hogy a rotációs rendszerben minden ország minden hét évből ötben jelölhetne saját biztost.20 Némileg összefügg a Bizottsággal a szavazatok újraosztása a Miniszteri Tanácsban, hiszen a második biztosukról lemondó nagy tagországok „cserében" még inkább elvárták, hogy a fokozatos kibővülésekkel egyre inkább a kicsik irányában eltolódó szavazati súlyok most az ő javukra módosuljanak. A Bizottság - kezdetben Belgium és Luxemburg, később egyre több ország támogatásával - a szavazatok újraosztása helyett az úgynevezett kettős többségi szavazási eljárásban látta a megoldást, ami a döntést akkor érvényesítené, ha a javaslat megkapta a tagországok egyszerű többségének támogatását, és azok egyben az uniós lakosság többségét is képviselik. A nagy országok némelyike - Anglia, Spanyolország és kezdetben még Hollandia és Németország is - a jelenlegi szavazati arányok fenntartását úgy tartotta elképzelhetőnek, ha azt kiegészítik egy „demográfiai biztosítékkal", amely megakadályozza, hogy az összlakosságnak csak elenyésző részét kitevő kisebb országok koalíciója „ráerőszakolja" akaratát a lakosság többségére. Végül harmadik lehetőségként kínálkozott a szavazatok tényleges újraosztása, ahogy azt Francia- ország s mellette Olaszország, illetve később Hollandia és Németország kívánta. Ezen a ponton is számos megoldatlan kérdés maradt azonban, elsődlegesen az országok közötti végső arányokat illetően.21 A minőségi többségi döntések kiterjesztése - erre a francia elnökség a fennmaradó 80-ból mintegy 50 területen szándékozott áttérni - látszólag kevesebb problémát okozott, ám Biarritzra kiderült, hogy egyes témakörök az országok egy-egy köre szemében átléphetetlen „vörös vonalnak" számítanak, s semmi esetre sem hajlandóak lemondani vétójogukról.22 Az egyetlen terület, ahol valóban közel került a megegyezés lehetősége, az a megerősített együttműködés volt. Bár a megvalósítás lehetséges területei vitatottak maradtak, már Biarritzban megegyezés született arról, hogy a tagállamok eddig szükséges fele helyett a jövőben minimum 8 ország megindíthatja a „mini integrációt", valamint eltörölték a nem résztvevő tagállamok vétójogát, ami eddig a legfontosabb akadálynak számított.23 A hivatalos francia közlemény szerint ugyan Biarritzban „a téteket tisztázták, és a megoldási útvonalakat behatárolták", ám a remény egyre halványult, hogy 2001. tavasz-nyár 87
