Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Dér Aladár: Reinhold Viehoff - Rein T. Segers (szerk.): Európai kultúra-európai identitás
Könyvekről ugyan a politikai unió követelményeinek, de úgy, hogy a „politikai Európa" és európai patriotizmus széles, plurális kulturális bázisra épülne és a Sternberger- Habermas-féle „alkotmányos patriotizmus" karakterjegyeit felvéve egyre inkább leválna a nemzeti, nemzetállami nacionalizmusokról, és fölébe kerekedne azoknak. A végső konklúzió felettébb optimista: Európa képes lesz egy ilyen „többes", komplex posztmodern identitás kialakítására. A kötet harmadik része a nemzeti, regionális és lokális identitásformákkal, valamint azok európai kontextusával foglalkozik. Anyagai közül elsősorban Gerard Delanty tanulmánya emelhető ki, aki egy újabb fejlődésmodellt, a nemzeti identitás átalakulását állítja elemzése középpontjába. Magát az európai identitást egyfelől olyan tudatformának tekinti, amely egyértelműen túllép a nemzeti identitáson - „posztnacionális" jellegű -, Európa kulturális egységére épül, és univerzalisztikus karakterrel bír; másfelől elhatárolja magát ezen identitás „esszenciális" értelmezésétől, és hangsúlyozza azt a dinamikus-dialektikus viszonyt, ami a kétféle azonosságtudat között van. Az identitáskonstrukció elemei közül az előfeltételeket (intézményrendszer, történelmi közösség, kommunikáció) és az Eisenstadt-Giesen-féle modellt továbbfejlesztve annak kódrendszerét (primordiális, polgári, kulturális, szociális és diszkurzív) emeli ki. Ez utóbbinál rámutat arra, hogy a modern, XX. század végi önazonosságkeresésben a nemzeti identitás esetében a szociális, az európai identitás esetében pedig a diszkurzív kódra helyeződik a hangsúly. Az európai univerzalizmus és nemzeti partikularizmus dinamikája történetileg is kimutatható: a nemzetállamok kialakulásával lényegében az univerzalizmus alakult át új típusú, kulturális partikularizmussá, az Európa-eszme pedig sokáig csak a nacionalizmus egyik kulturális kódja volt. Egy európai identitás létezése ebben az időszakban erősen kétséges, önálló jelentkezése csak a XX. századtól mutatható ki, mégpedig a nemzeti identitás - a kódrendszer említett megváltozására épülő - sajátosan depolitizált „neonacionalizmussá" történő átalakulásának parallelkomplementer folyamataként. A nemzeti identitás átalakul, az európai identitás pedig - a politikai unió létrejöttével - kialakul, feltéve, hogy ez az unió föderatív struktúrája, a hatalmi egységek „komplex konfigurációja" révén megfelelő „demokratikus tér", kapcsolódási pont lesz egy par excellence európai azonosságtudat számára. Az európai identitás várhatóan nem lesz más, mint ezzel a „posztnacionális demokráciával" való azonosulás, egy többes kötődés, „multiidentitás'" egyik elemeként... A kötet utolsó része komparatív tanulmányokat közöl. Ebből a részből Shmuel N. Eisenstadt írása érdemel figyelmet, aki a kollektív identitáskonstrukció európai, japán és amerikai modelljét hasonlította össze. Két tézist bocsát előre: a modernitás nem eredményez(ett) egységes civilizációt, azonos fejlettségű társadalmak is eltérő kulturális identitással rendelkezhetnek; 2001. tavasz-nyár 283
