Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Dér Aladár: Reinhold Viehoff - Rein T. Segers (szerk.): Európai kultúra-európai identitás
Könyvekről lezi az aktív, tudatos identitásfejlesztést, az angol szóhasználatban „identity technics"-nek nevezett identitás-„menedzselést" is. Főleg Stefan Müller-Doohm és a már említett Ulrich Saxer képviseli azt a - Jürgen Habermasra és Charles Taylorra visszavezethető - nézetet, hogy a globalizáció korában a kollektív identitások szerkezete lényegesen megváltozik, amennyiben immár egy univerzalisztikus világképhez kapcsolódik, s ebben az értelmiségnek és a „globális médiakultúrának" egyaránt meghatározó szerepe van, illetve lehet. A könyv második - s véleményünk szerint leginkább figyelemreméltó - része az európai identitásról, annak lényegéről, jelenlegi helyzetéről és fejlődési perspektíváiról, mi több: a lehetséges forgatókönyvekről-opciókról szól. Bernhard Giesen szerint Európa, az európai kulturális identitás - a közös cselekvés értelmezési lehetőségeként („Verstehbarkeit von Handeln") értelmezve azt - csakis értelmiségiek konstrukciója lehet, akik szeretnék azt spiritualizálni, a fennálló politikai-hatalmi struktúrák helyére állítani. Törekvésük beleütközhet az európai azonosság- tudat primordialista (származásra, ellenségképre alapozott) és rituális-tradiciona- lista (a közös származásra építő) formáiba. Posztmodern körülmények között egyik sem jelenthet igazi megoldást, de a harmadik, „univerzalista" forgatókönyvnek - a „sokféleség posztmodern színre vitelének" - is viszonylag kevés esélye van, mivel a mai Európa „technokrata kísérletezők és kormánypolitikusok", a „stratégiai racionalitás és szisztematikus szabályozás" kezében van. A kiutat ebből a helyzetből az európai multikulturalizmus és regionalizmus, valamint az ezekre épülő európai „vitaközösség" („Streitgemenischaft") kialakulása jelentené, ahol is - Simmel után szabadon - érvényesülhet a vita(kultúra) integráló hatása. Klaus Eder tanulmánya szintén az „európai vitaközösség" koncepcióját tárgyalja és annak ellentmondásos jellegét emeli ki. Felfogása szerint a kollektív identitás minden formája a közös tudás és vita („Wissen" és „Dissens") paradox együtt- létezését jelenti, illetve feltételezi. A paradoxon feloldását nem a „kultúramentes" társadalom teóriája jelenti, hanem az (európai) kultúra helyes fogalmi és funkcionális értelmezése. A közös európai kultúra létezése szerinte „üres stiláris formula" - nemcsak a nemzetállami fragmentáció, hanem e kultúra kettős eredetében, zsidó-görög tradícióban rejlő „kettős kódja" miatt is. Az európai kultúra lehetősége nem ezekben a tradíciókban, hanem „az értékek reflexív diszkurziójában" rejlik, a kulturális integráció és az ehhez szükséges konszenzus -Jürgen Habermas szellemében - a permanens kommunikáció és vita(kultúra) révén alakul ki. „Európának kultúrára van szüksége - szögezi le a szerző -, hogy a transznacionális rendet konszenzusra alapozhassa." Az így levezetett európai identitásnak ugyanakkor többféle megközelítése is lehetséges: egy maximalista, ami a nemzetállam analógiájára épülne és egy minimális, ami Európát az „intézményi Európa" zárt jogközösségére redukálná. 280 Külpolitika
