Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Magyarics Tamás: Borhi László: A vasfüggöny mögött
Könyvekről vizsgálja, hogy egy adott ideológiai elvekre épülő ország külpolitikájában szerepet kap-e „az eszme messianisztikus ihletettségű terjesztésének igénye", illetve, milyen mértékben befolyásolja a külpolitikai döntéshozatalt „az adott ideológiának a külvilágot torzítva leképező prizmája" (124. o.). A Szovjetunió külpolitikájával foglalkozó történészek egy csoportja - például, George F. Kennan, Vladiszlav Zubok és Konsztantyin Plesakov - elsősorban az ideológiai motivációt hangsúlyozzák, míg velük szemben mások, például Vojtech Mastny, a forradalmi ideológiát mint eszközt s nem mint célt jelölik meg. Borhi László „középutas" ebben a kérdésben; szerinte nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy egy-egy hatalom terjeszkedő politikájában az ideológiai milyen mértékben eszköz és milyen mértékben cél; illetve, tovább finomítva a megkülönböztetést, a szerző leszögezi, hogy az ideológia ott kap nagyobb szerepet a döntéshozatalban, ahol az uralkodó ideológia az élet minden területét áthatja. A tanulmányban említett egyik példa a magyar-szovjet viszony alakulása 1956 nyara és októbere között. A moszkvai vezetés nem a valós magyarországi helyzetből indult ki, hanem a változások iránti igényt a „reakció" előretörésének tudta be. Andropov nagykövet „szélsőjobboldali" nézetekről beszélt a Moszkvába küldött jelentéseiben, noha egyes magyar kommunisták, például Vas Zoltán, figyelmeztették, hogy tévesen értékeli a kialakult helyzetet. Borhi László nem említi, bár a szövegből logikusan kikövetkeztethető, hogy az ideológia torz prizmája kisebb vagy nagyobb mértékben hozzájárult az 1956-os magyar forradalom kitöréséhez, sőt az 1968-as csehszlovákiai katonai intervenció is részben a Kreml hibás helyzetértékelésének volt köszönhető. Míg a fenti elemzésekkel egyetérthetünk, problematikusabbnak érzem a szerző végkövetkeztetését, amely szerint a „kommunista eszme vezérelve segítette olyan kényszerpályára terelni a Szovjetuniót, amely szükségtelenül állította szembe a nálánál jóval erősebb nyugati világgal" (134. o.). A történettudományban erősen megoszlanak a vélemények a szovjet, elsősorban sztálini külpolitika ideológiai motiváltságának mértékéről. Magam afelé hajlok, hogy Sztálin inkább a Realpolitik híve volt, és külpolitikájában egyrészt a hagyományosnak mondható orosz terjeszkedési politika, illetve a biztonsági övezetek kialakításának a vágya játszott döntő szerepet. Példaként talán a görög polgárháborút lehetne megemlíteni, ahol a szovjetek az érdekszférák elhatárolását szem előtt tartva nem tettek nagy erőfeszítéseket a görög kommunisták segítésére. Vagy akár visszamehetnénk az 1920-as évekbeli Sztálin-Trockij vitákhoz is, amelyekben a forradalom exportját szorgalmazó Trockij szenvedett vereséget. Nézetem szerint a hidegháború egész története leírható a Realpolitik keretei között: a két szemben álló fél gondosan kerülte a közvetlen konfliktusokat, amennyiben mégis kirobbantak ilyenek, azok mindig a perifériákon történtek és/vagy a két fél által mozgatott „bábok" (proxy) igénybevételé2001. tavasz-nyár 271