Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Romsics Gergely: Magyarország a "Foreign Affairs"-ben, 1940-1948
Magyarország a „Foreign Affairs"-ben, 1940-1948 Az utolsó gondolat - bár Habsburg Ottó nem köti össze előző megjegyzésével - az osztrák területek leválasztását igazolja, visszatérve az írás korábbi érveléséhez. Az etnikai határok követésének anarchiába vezető elve helyett a „történelem által teremtett különleges beidegződések és a közös tudat" lehet olyan összetartó erő, amely lehetővé teszi egy központi hatalom igazságos működését. A Népszövetségnek ilyen regionális föderációkat kellene egyesítenie, „lehetővé téve Európa számára, hogy újra betöltse történelmi szerepét a keresztény kultúra és az emberi haladás jegyében".61 Bár nem kizárt, hogy Armstrongot „hivatalos helyről" kérték a tanulmány közlésére, a fenti javaslatokban semmiképpen sem az amerikai diplomácia tipikus rendezési tervei fogalmazódtak meg. A Politikai Bizottságban egyesek által leplezett restaurációs kísérletnek tekintett dunai föderációt a testület 1942-es ajánlása nem is vette figyelembe. Ugyanakkor Roosevelt elnök többször fogadta Habsburg Ottót, akinek elképzeléseit a Fehér Ház legalábbis megfontolta. A „Danubian Reconstruction" Magyarországra vonatkoztatható részei pedig - amelyek élesen szemben állnak Benes megállapításaival - számos esetben megegyeztek a béke-előkészítő bizottság és a hivatalos diplomácia által képviselt nézetekkel, sőt gyakran a brit véleménnyel is.62 A kis államok német pályára állását a Párizs környéki békék jelentette elégtelen rendezés tényéből kiindulva magyarázó gondolatmenettel számos művelt amerikai és brit állampolgár értett egyet.63 Problematikusabb volt a magyar revízió kérdéséhez való hozzáállás, amelyet Habsburg Ottó az előbbiekben elemzett írásában is gondosan került. Az a tény, hogy a tanulmány csehszlovák tagállam helyett Cseh- és Morvaországról beszélt, arra enged következtetni, hogy Szlovákia Magyarország részévé vált volna, amiről azonban tudjuk, hogy nem egyezett meg a szövetségesek terveivel. Benes és Habsburg Ottó egymás mellé helyezett írásait szemlélve a számos különbség ellenére levonhatóak bizonyos általános következtetések. Az eltérő vélemények ellenére a kérdés megvitatásának szentelt oldalak önmagukban is tanúsították, hogy Közép-Európa iránt ismét megnövekedett az 1930-as években lanyhulni látszó érdeklődés. A lázasan folyó béke-előkészítési munka pedig azt jelentette, hogy az 1919-es kísérlet bukása ellenére az amerikai nagyhatalom készen állt arra, hogy megpróbálkozzon a Közép-Európa-projekt folytatásával, illetve feltámasztásával. A második kísérlet során, mint az az első három cikkből is látható, már fel sem merült valamelyik állam kirekesztésének gondolata. Az általános elv, amelyhez minden vélemény igazodott, kikötötte, hogy minden nemzet egyenjogú eleme lesz az új rendnek, amelynek alapvetésében a „büntetés" alkalmazását minimalizálni kell, éppen a már egyszer elkövetett hibák elkerülése érdekében.64 Ezzel függhet össze az is, hogy Benes célszerűbbnek látta a magyar kisebbséggel szembeni intézkedésekről szóló terveket ok nélkül nem hangoztatni, és írásában 2001. tavasz-nyár 223
