Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Pritz Pál: A Horthy-korszak külpolitikájáról
A Horthy-korszak külpolitikáidról csen jó magyar ember, aki kételkednék abban, hogy a Szent István Birodalom területi egysége előbb-utóbb helyre fog állani." Most ne fogjunk annak taglalásába, hogy e megállapítás mennyire nem fedte a valóságot, s ebből következőleg mily nehéz volt azoknak a sorsa, akik ugyan magukat „jó magyar embernek" tartották, ám e programmal való azonosulás hiánya számukra sokszor kellemetlenségeket, súlyos diszkriminációt okozott. Elegendő annak rögzítése, hogy e kijelentés legfőbb értelme, a magyar (sokszor kétségkívül nem deklarált, ám mégis) hivatalos politikai program leszögezése. Miképpen lehet egy ilyen programot megvalósítani? Három dolog bizonyosan kell hozzá. 1. Megfelelő belpolitikai erő. 2. Megfelelő nemzetközi helyzet s azt kiaknázó külpolitika. 3. Az elkerült nemzetiségek valóságos visszavágyódása a Szent István-i birodalom keretei közé. E három fő faktor mindegyike további fontos összetevőkre osztható, amelyek vizsgálata a feleletet meggyőzően pontossá teheti. A belpolitikai erőtér Trianon vesztesei bizonyára a „mindent vissza" mellett voltak, s az sem lehet kétséges, hogy a társadalom széles körei érezték a békeszerződés következtében magukat megcsonkítva. A Nyugati pályaudvar vagonlakói, az állásukat vesztett tisztviselők, a birtokaikról elűzöttek, a rokoni kapcsolatok ápolásában az újonnan emelt határok, a más devizanem miatt korlátozottak egységesen álltak minden olyan program mögé, amely a szép (és az adott jelen nyomorúságos viszonyai között még szebbnek tűnő) múlt visszatérését ígérte. Ez az erő nem volt lebecsülendő, könnyen mozgósítható volt minden tüntetésre, alkalmas volt a demokratikus erők - mint a történelmi Magyarországot, úgymond, bukásába taszító forradalmak örököseinek - megfélemlítésére, mozgósítható volt a szomszédos országok, a győztes hatalmak elleni kampányokra. Mivel azonban a hivatalos kormánypolitika alakítói tisztában voltak azzal, hogy a távoli jövőbe vesző célt - az adott körülmények között - akkor lehet a leghatékonyabban szolgálni, ha a konfliktuskeresés helyett a konfliktusmegoldás útjára lépnek, ezért ehhez az erőhöz 1919 ősze óta ellentmondásos volt a hivatalos kormánypolitika viszonyulása. Amolyan palackban tartandó szellem volt ez az erő: használják, ha szükség van rá, ám, ha nem, akkor legyen csendes, „eldugaszolt". Egy ilyen feladvány sohasem problémamentes, s a két háború közötti magyar külpolitika története is ezt igazolja. Prónay Pált és szabadcsapatát Bethlen István ugyan sikerrel használta nyomásgyakorlásra a velencei tárgyalások sikere érdekében, leszerelésük azonban már korántsem ment simán. Gömbös Gyulát majdnem eltették láb alól, s a Lajta bánság felszámolása sem ment egyszerű pa2 001. tavasz-nyár 189
