Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - HIDEGHÁBORÚ - Byrnes, Mark S.: A Titónak nyújtott amerikai segély
Mark S. Byrnes A Contemporary Review egy kicsit másként közelített a témához, és azt vetette fel, hogy Titót politikailag igen, de anyagilag nem kellene „bátorítani és segíteni". Csak egy „bűnbánó Tito", aki elítélte a kommunizmust, fogadható be a „nyugati világ közösségébe". Ameddig Tito kommunista marad, „semmilyen kompromisszumnak sincs helye a szabad keresztény civilizáció és a zsarnoki ateista materializmus között".41 A Commonweal tagadta, hogy a Titónak nyújtott anyagi támogatás valójában amerikai nemzeti érdek lenne, akár még reálpolitikai megközelítésből is. A szerkesztők, egy Export-Import Bank által folyósítandó kölcsönt ellenezve, kijelentették, hogy „a saját sírunkat ássuk hosszú távon... lehetetlen nem arra gondolni, hogy ez a kölcsön egy napon visszaüt pontosan annak a marxista gonoszságnak a képében, amelynek a megerősödését és terjedését kellene [ennek a kölcsönnek] megakadályozni".42 Azoknak, akik kizárólag „a marxista gonoszt" látták Jugoszláviában, a trumani politika sohasem volt elfogadható. A közvélemény számára az amerikai politikának mindig van erkölcsi összetevője is, s az adminisztráció akkor járt el a legjobban, amikor a más nemzetek feletti szovjet uralom megakadályozásának erkölcsi magaslataira hívta fel a figyelmet. Attól eltekintve, hogy alkalmanként a szovjet „imperializmus" és nem a kommunizmus veszélyére hivatkozott, a Truman-kor- mányzat semmilyen komolyabb erőfeszítést nem tett arra, hogy a tágabb értelemben vett külpolitikai vita kereteit megváltoztassa. Kudarcot vallott annak a különbségtételnek világos, következetes és meggyőző kifejtésében, amely meghatározta a Jugoszláviával szemben folytatott politikáját: a belpolitikai ideológiaként jelentkező kommunizmus és a szovjet expanzionizmus között. Ugyancsak képtelen volt meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a Titóval való együttműködés igazolható a szovjet hatalom megfékezésére irányuló magasabb erkölcsi cél részeként. Az adminisztrációnak a húzódozása attól, hogy egy ilyen párbeszédet kezdeményezzen, a Dean Acheson külügyminiszter által jelképezett külpolitikai elitizmust és a közvélemény iránt táplált bizalmatlanságot tükrözi. Douglas Dillon egy ízben megjegyezte, hogy véleménye szerint „Acheson óriási hibákat követett el a külpolitikában, mert soha nem fogadta be sem az országot, sem a kongresszust a bizalmába".43 Achesonnak nem esett nehezére átlátni, hogy a Titónak nyújtott segítség miért amerikai érdek. Nem hitte azonban, hogy a népnek és annak képviselőinek is el lehet ezt úgy magyarázni, hogy ők is megértsék. Acheson a visszaemlékezéseiben arról panaszkodott, hogy „a kormányzat Titóval szemben tanúsított becsületes magatartása nehézségeket okozott a kongresszusban, [amelynek tagjai számára] a kommunisták olyan fajhoz tartoztak, amelynek nincsenek alfajai".44 Acheson ezt a fajta kezdetlegesebb kongresszusi gondolkodásmódot olyan akadálynak látta, amit le kell küzdeni vagy - ha lehetséges - ki kell kerülni, s úgy gondolta, hogy azok a kongresszusi tagok, akik elég tájékozot162 Külpolitika
