Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Kiss J. László: A nemzetállamtól az integrált nemzetállamig-az integráció és a nemzeti érdekek viszonya
Kiss J. László gának", a kétoldalú keretekben megvalósuló dominancia történelmi tapasztalatai is szerepet játszanak. Emellett az a hasonlat meglehetősen közismert, mely a nyugat-európai klubnál tagságért folyamodó „keleti országokat" a legjobb esetben is olyan „szegény rokon" képében rajzolja meg, amelynek újabb és újabb akadályokat kell átugrania az annyira áhított „tagsági igazolványért". Kevésbé ismert az a felismerés, hogy a keletnyugati konfliktus lezárulása után a NATO-nak és az Európai Uniónak a kibővülése egyben a két egykori hidegháborús „fél-Európa" legitimációját és a globalizációval szembeni részleges térvesztés ellensúlyozását is szolgálja. Ha az integráció a jólét, s biztonság megszilárdításához és a háború elkerüléséhez vezet, akkor a megváltozott politikai és stratégiai feltételek között a kibővülés egész Európa modernizációjának és nemzetközi versenyképességének és békéjének is a feltétele.2 Ezen felül, az alkalmazkodás bármennyire is aszimmetrikus folyamat, valójában az EU-nak is alkalmazkodnia kell a kibővülés által támasztott követelményekhez. Meglehetősen elterjedt az a felfogás is, amely jobbára abból indul ki, hogy a Szovjetunió befolyási övezetébe került térség országainak alig hogy visszaszerezték szuverenitásukat, az unióhoz való csatlakozásukkal szuverenitásuk elvesztésével, nemzeti érdekeik „elavulásával" kell szembenézniük. Valójában bármenyire is előrehaladt egyes területeken a nemzeti érdekek közösségiesítése, mégsem veszítették el a nemzeti politikák és nemzeti érdekek az érvényességüket. Sőt az EU-térséghez való alkalmazkodás a nemzeti érdekek és az integráció követelményeinek egyidejűségét követeli meg, amely egyszerre jelenti a közös integrációs politikákhoz, az unió rezsimjéhez való aktív alkalmazkodást és a nemzeti érdekek újra-meghatározását. Ami ennél is több: sohasem volt annyira szükség a nemzeti érdekek meghatározására, mint éppen akkor, amikor a szuverenitás visszanyerése után az integrációs struktúrákhoz való alkalmazkodás a nemzeti politikák egyes területeinek az EU intézményeire történő átruházását, azok „europaizálását" követeli meg. Az integráció összefüggésében a nemzeti érdek fogalma nem azonos a saját érdekeit egyoldalúan maximalizáló, a szuverenitás oszthatatlanságán és az erőszak alkalmazásán alapuló, a hatalmi egyensúly változó feltételei között működő klasszikus nemzetállammal, még pontosabban: a „hatalmi állam" biztonságának az érdekével (high policy). Ezzel a realista megközelítés szerint értelmezett „nemzeti érdekkel" szemben sokkal inkább az integráció belső dinamikáját feltáró (neo)funkcionalista, illetve az interdependencia-iskola felfogásából célszerű kiindulni. Eszerint az Európai Unióban a nemzeti (kül)politikák integrációs „belpolitikákká" alakulnak át, a kül- és belpolitika hagyományos megkülönböztethetősége megszűnik, a „high policy" helyett olyan kérdésterületek („issue area") illetve funkcionális részpolitika-területek („low policy") kerülnek előtérbe, mint a mezőgazdaság, kereskedelem, pénzügyek, környezetvédelem, regionális fejlesztés stb.3 A „nemzeti érdek" ebben a felfogásban nem a szuverenitásában „áthatolhatatlannak" tekintett és a területi expanzión alapuló klasszikus vesztfáli58 Külpolitika
