Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 3-4. szám - KÍNA A VILÁGPOLITIKÁBAN - Jordán Gyula - Tálas Barna: A "Kína-fenyegetés"
Jordán Gyula-Tálas Barna kel könnyen bemérhető), az 1987-ben épített egyetlen atommeghajtású, ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáróján állandó technikai problémákkal küszködnek. A világ azonban - a mennyiségi szempontokon túl - elsősorban a kínai hadsereg gyors modernizációját és a nagy mennyiségű korszerű fegyver (mégpedig jórészt támadó fegyver) beszerzését látja fenyegetőnek. Az új katonai doktrína és stratégia, amely a „korlátozott háború high-tech feltételek mellett" alaptételre épül, a hadsereg általános korszerűsítése mellett, fő fejlesztési irányként a haditengerészetet és a légierőt jelöli meg, természetesen a mindig kiemelt fontosságúként kezelt nukleáris-rakéta erők (az úgynevezett második tüzérség) fejlesztésével egyidejűleg. Kína nemcsak tagja az exkluzív nukleáris hatalmi klubnak, hanem a világ harmadik legnagyobb nukleáris fegyver arzenáljával rendelkezik, igaz, nagyságrendekkel lemaradva az Egyesült Államok és Oroszország mögött. A hadsereg az egyik legfontosabb összetevője a „komplex nemzeti erőnek", amelyet alapvetőnek és meghatározónak tekintenek a világhatalmi vezető szerep eléréséhez. A hivatalos kínai megnyilatkozások mindig azt hangsúlyozzák, hogy az ország biztonságához hiteles elrettentő katonai erőre van szükség, vagyis azt, hogy Kína katonapolitikája védelmi jellegű. Ezt azonban nagymértékben megkérdőjelezi és hiteltelenné teszi az a tény, hogy a honvédelmi stratégia számos eleme (például az „aktív védelem", amely támadó vagy megelőző csapásmérő elemeket is magába foglal), mindenekelőtt a fegyverbeszerzések iránya, de a hadgyakorlatok feltételezett céljai is nagyon sok és egyre több offenzív elemet és képességet tartalmaznak. Ez különösen feltűnő egy olyan világban, amikor évtizedek óta a legkisebb a Kínai Népköztársaság ellen irányuló külső fenyegetés. Gyanakvást kelt szándékait illetően, táplálja a félelmeket, hogy egy ilyen helyzetben a Kínai Népköztársaság dinamikusan fegyverkezik és egyre több korszerű támadó eszközzel szereli fel magát. Ez a gyanakvás akkor is jogos és megalapozott, ha tekintetbe vesszük, hogy a modern fegyvereknél gyakran nagyon nehéz a védekező és a támadó fegyverrendszerek elkülönítése, vagy hogy egy ekkora, hatalmas országnak a korszerű fegyverzet valamennyi válfajával rendelkeznie kell. Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésévé vált Kínának a kilencvenes években dinamikusan, évente két számjegyű ütemben növekvő védelmi kiadása. Ez azért érdemel ilyen nagy figyelmet, mert: 1. ellentétes a hidegháború utáni világfejlődés tendenciájával; 2. nem indokolja a Kína ellen irányuló fenyegetés említett csökkenése; 3. különösen feltűnővé teszi, hogy a védelmi kiadások növekedésének felgyorsulása közel egy évtizedes stagnálás, sőt esetenként abszolút csökkenés után következett be. Ez utóbbihoz azonban érdemes egy rövid megjegyzést fűznünk. Egyrészt érthető módon önmagában jó érvet kínál a kínai vezetés számára, hogy változtasson a korábbi gyakorlaton, s felszámolja az abból származó lemaradást és károkat. Másrészt ez kapcsolódik a reformidőszak elején felmerülő és azt részben végig kísérő vitához, ami lényegében arról folyt, hogy milyen viszonyban legyen egymással a gazdaság és a nemzetvédelem fejlődése. 190 Külpolitika
