Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 3-4. szám - KÍNA A VILÁGPOLITIKÁBAN - Jordán Gyula - Tálas Barna: A "Kína-fenyegetés"
Jordán Gyula-Tálas Barna nem képes az egyezményeket végrehajtani. Kétségbe vonják a Kínával folytatott kereskedelem hasznosságát és erkölcsösségét is, és különösen veszélyesnek ítélik a Kínai Nép- köztársaságba irányuló fegyverszállításokat. Az ilyen jellegiá vélemények szemléletes összefoglalását találjuk Richard A. Gephard, az amerikai képviselőház demokrata párti vezetőjének egy 1997. május 27-ei beszédében.6 Szerinte az Egyesült Államok nem folytathat hagyományos üzleti tevékenységet „egy kínai zsarnoksággal, amely üldözi a keresztény és muzulmán vezetőket és sok más hit vezetőit, tízmilliókat megakadályoz vallásuk gyakorlásában, eladja a leghalálosabb fegyvereket a legveszélyesebb országoknak, hasznot húz a rabszolgamunkából, és a kényszerű abortusz határtalan gonoszságát alkalmazza". Reaganre utalva kijelentette, hogy nem kell félni a gonosz birodalmának nevezni a jelen totalitárius rendszer által irányított országot. Feltette a kérdést, hogy mit nyertünk a vele való kereskedésből, a „konstruktív elkötelezettség" politikájából. A technológiai újdonságok és a szellemi tulajdon ellopására, a zenei, szoftver- és videokalózkodásra, az export elenyésző volumenére utalva kijelentette: „kereskedelempolitikánk Kínával kudarcot vallott. Kudarcot vallott nemcsak morális alapon, hanem gazdaságilag is." A „Kína-fenyegetés" álláspontjára helyezkedők természetesen nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy Kína növekvő gazdasági ereje teszi lehetővé katonai erőinek gyors fejlesztését és modernizálását, ami jelenleg mindenekelőtt a régió többi országának félelmét váltja ki, de hosszabb távon e folyamat veszélyeztetheti az Egyesült Államok biztonságát is. (A katonai tényezőkre a későbbiekben visszatérünk.) Utalnak arra is, hogy a gazdasági erő - a növekvő gazdagság és nagyság tényei és tudata - erősíti a nemzeti öntudatot, valamint az utóbbi években egyre világosabban észlelhető és tudatosan táplált nacionalizmust, amely hatással lehet a külpolitikára is, mivel félő, hogy megnöveli a kínai vezetés agresszivitását. Más elemzők ugyanakkor - nem tagadva a kínai gazdaság elért eredményeit - inkább arra teszik a hangsúlyt, hogy a piacgazdaságra való áttérés, általában a reform legnehezebb feladatai még hátravannak, és a megoldásra váró gondok hosszú listáját sorolják. Mint ismeretes, a kínaiak - eltérően az egykori Szovjetunió utódállamaiban és a keleteurópai volt szocialista országok társadalmi, gazdasági és politikai rendszereiben végrehajtott földcsuszamlásszerű változásoktól - a fokozatos átalakítás és megreformálás ösvényén haladnak. A kilencvenes években azonban a reformfolyamat növekvő sebessége és elmélyülése a már korábban is jelentkező problémák eszkalálódásához vezetett, s ezzel még nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a reformfolyamat nem volt egy olyan eleve eltervezett és végrehajtásában jól koordinált átalakítási aktus, mint amilyennek a folyamatot Peking láttatni szeretné, hanem sokkal inkább egy olyan folyamat volt, amely a „próba és tévedés" („trial and error") módszere alkalmazásával ment végbe. Komoly viták folynak a körül is, hogy vajon ez a mostani ellentmondástömeg csupán egyike-e azon fluktuációknak, amelyek rendszeresen ismétlődnek a kínai történelemben, de amelyek 176 Külpolitika
