Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Csaba László lett a GDP 10-11 százalékát alig elérő központi adóbevétel - hosszabb ideig fönntartható fiskális pozíció lenne, vagy hogy ez lenne leginkább összhangban az árfolyamalapú stabilizáció követelményrendszerével. A gond csak az volt, hogy senki sem (mert) tudott, akart) szembenézni azzal a ténnyel, hogy az előző bekezdésben foglaltak után többé nem a moszkvai pénzügyi tervezők hatalmában áll, nem rajtuk múlik, hogy az állami bevételek (amelyek még mindig a GDP 37 százalékát, azaz az OECD átlagot érik el) mekkora része folyik be a központi kasszába, és mennyit kell a „föderációs szubjektumok" és más lobbisták (például a Dumában jól képviselt szovjet agrárlobby) kezében hagyni. Ismeretes, az állami bevételek egyharmada csak a központé, kétharmada a helyi hatalmaké, akiket hidegen hagy az árfolyam, a deficit és a készenléti hitel lehívhatósága. Ez nem belátás, hanem hatalmi erőviszony kérdése volt a kilencvenes évek egészében. Jelcin azt a hagyományos orosz (bizánci) hatalmi technikát alkalmazta nagy sikerrel, ami a fő vetélytársak/ellenfelek kivásárlására és átigazolására épül, amikor állandó válsághangulatot kellett gerjeszteni, amit csak az elnök volt képes megoldani. Ettől a formális intézmények, az eljárások és a szerződések szerepe folyamatosan (mintegy mellékhatásként) és feltartóztathatatlanul gyengült. Ennek hatására - és a helyi hatalom megerősödésével- nemcsak, hogy nagyszámú, más-más módon tekintélyelvű rendszer együttélése jött létre, hanem a központi hatalom szinte minden befolyását elveszítette az önállósult döntési központok fölött (Gelman, 1999). Főként ezért - és csak másodsorban a hét évtizedes politikai instrumentalizálás örökségeképp - nem lehetett a szovjet törvénytelenség helyén a jogállamiságot létrehozni. Épp úgy, mint a hasonlóképp távoli és tehetetlen központi igazságszolgáltatással bíró országokban, mint Dél-Olaszországban, a múlt századi és a kilencvenes évtized Kínájában, vagy az Egyesült Államok hőskorában meghatározóvá vált a nyílt erőszakra épülő magánvállalkozás - a hozzá rendelt magán-igazságszolgáltatással és magán-szerződésérvényesítési módszerekkel (Volkov, 1999). Ez se meglepőnek, se a piacgazdaság elfajulásának nem tekinthető, hanem a gyenge vagy csak informális intézményekkel működő piac természetes megjelenési formája. A totális rendszer összeomlásával ezért nem adhatta és nem is adta át a helyét a modem piacgazdaságnak, ahogy azt néhány naiv elemző elképzelte, hanem a formális intézmények hagyta légüres teret az informális intézmények - például a klánok és a maffiák- töltötték be. így a tankönyvekben kevésbé taglalt, de az adott körülmények közt racionális megoldást hozó sem piaci, sem bürokratikus - azaz köztes koordinációs formák - állandósultak. Érdemes kiemelni e fejlemény néhány következményét. Mindenek előtt történelmileg is példátlan léptékű járadékvadászatra adott alkalmat (Aslund-Dmitriev, 1999), ami megoldotta ugyan az eredeti posztkommunista felhalmozás kérdését (azaz valódi tulajdonosokat teremtett), ámde kétarcú módon. Egyfelől villámgyorsan létrejöttek azok az első millió dolláros vagyonok, aminek eredete felől Amerikában sem illik érdeklődni (ezzel megcáfolva az ideológiában a szovjet ember, a szociológiában a homo sovieticus pia136 Külpolitika
