Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Csizmadia Sándor: A geopolitika mint a nemzetközi kapcsolatok elemzésének módszere
Csizmadia Sándor angolszász államok külpolitikai gondolkodására. Haushofer közvetítésével azonban hatott a német és a szovjet állam magatartására is, mivel a Molotov-Ribbentrop-paktum egyik legfőbb szorgalmazója éppen a mackinderi téziseket sok szempontból nagyra becsülő Karl Haushofer volt. Az angolszász geopolitikai elméletalkotás vonulatában feltétlenül utalnunk kell a „tengeri geopolitika" két figyelemre méltó alakjának, az amerikai Alfred Mahan (1840— 1914) és a brit Julian Corbett (1854-1922) munkásságára. Mahan az elsők egyike volt, aki előtérbe állította a „tengerek feletti uralom" (Sea Power) fontosságát a geopolitikában, s első volt, aki konceptualizálta a tengeri stratégiát. Szerinte a tengeri geopolitikának köszönhető, hogy bizonyos államok az államok hierarchiájában a legmagasabb csúcsra emelkednek (mint később az Egyesült Államok, s ebben nagy szerepe volt Mahannek). A The Interest of America in Sea Power (1897) című könyvében egy olyan doktrínát fogalmaz meg, amelyre hazája külpolitikájának épülnie kell, ha világhatalmi szerepre akar szert tenni (szövetség a brit tengeri haderővel; fellépés a német tengeri hatalmi törekvésekkel szemben; éberség Japán csendes-óceáni térnyerésével kapcsolatban; az európaiak és az amerikaiak összehangolt védelme az ázsiai népekkel szemben). E célok eléréséhez a tengeri uralom megszerzése elengedhetetlenül szükséges, ami egyúttal az Egyesült Államok befolyásának biztosításához vezetne szerte a világban. A tengeri geopolitika mellett azonban foglalkoztatja Oroszország problematikája is, miként az az 1900-ban megjelent The Problem of Asia című könyvéből kiderül. Úgy véli, hogy nincs politikai erő, amely a hatalmas kiterjedésű Oroszországot meggátolhatná a rendelkezésére álló katonai erő mozgatásában. Oroszország tehát potencionális veszélyt jelent, s ebből is a tengeri hatalmak hadiflottája közötti szövetség szükségességére következtet. Mahan nyomdokain haladva Julian Corbett is hozzájárult a tengeri geopolitika konceptualizálásához, ahogy arról két könyve is tanúskodik: a The Green Pamphlet (1906) és a Some% Principals of maritime strategy (1911). Szerinte a tengeri uralom valójában a közlekedési útvonalak ellenőrzésén keresztül valósul meg. Mindazonáltal Mahantől eltérően, Corbett elveti az interetatikus viszonyokban az erőszakot, és úgy véli, hogy a háború stratégiáját meg kell előzze a béke stratégiája. Ha a szárazföldi stratégia elsődleges célja a területszerzés, a tengeri stratégiának az óceánok szabad használatára kell irányulnia, s egyúttal meggyőződése volt, hogy a tengeri és a szárazföldi stratégiának szoros összhangban kell állnia. Végül a „prenukleáris kor" utolsó geopolitikusaként tartják számon a holland származású Nicolas Spykmant (1893-1943, aki az amerikai geopolitikai iskola vezető alakja volt: „a geopolitika sajátos területét jelenti az államok külpolitikája. Saját elemzési módszereivel fel tudja használni a szó legtágabb értelmében vett geográfiai adottságokat ahhoz, hogy bizonyos legitim célkitűzések elérését lehetővé tevő politikai magatartásról döntés szülessen." Spykman mind Mackinder, mind Haushofer munkáinak kritikáját adja. Ez utóbbi tekintetében az amerikai geopolitikus álláspontja teljesen egyértelmű és 8 Külpolitika
