Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Fülöp Mihály: Magyarország betagolódása a szovjet szövetségi rendszerbe
FiilöpMMy ját, kijelentve: „Új kormányunk külpolitikájának alapja az őszinte és fenntartás nélküli barátság szomszédainkkal, a dunai államokkal és elsősorban a szomszéd nagyhatalommal, a Szovjetunióval." Annál meglepőbb, hogy - az időközben római követté kinevezett Kertész István szerint - a kisgazdapárt „lefejezése" után a kormányban maradt politikusok érdeklődést tanúsítottak Magyarország felvétele iránt az európai újjáépítési tervbe. Magyarország részvételét a Marshall-tervet július 10-től megvitató konferencián amúgy is csak a nagyhatalmi egyetértés hiányára hivatkozva mondta le, Mihályfi július 13-án, a párizsi konferenciára szóló meghívó „népi demokratikus" országok által történt visszautasítása után még a „feltételezett segítség feltételeiről" érdeklődött. Noha az ideiglenes külügyminiszter akciója itt abba is maradt, 1956-ig előretekintve ez a kísérlet a magyar diplomácia utolsó önálló próbálkozása volt a polarizálódó, Keletre és Nyugatra szétváló Európában. Az amerikai újjáépítési terv közvetlen kiváltója lett Európa kettéosztásának. Sztálin - aki a neki dolgozó angol diplomatákon és tiszteken (Kim Philby, Burgess, McLean) keresztül belelátott az angol-amerikai tárgyalások lapjaiba - azért fordult a terv ellen, mert az Egyesült Államok tartós európai politikai és gazdasági befolyásának eszközét látta benne. Amikor értesült Clayton amerikai külügyminiszter-helyettes londoni tárgyalásairól, amelyek Nyugat-Németország újjáépítésbe való bevonását célozták, döntött a párizsi tanácskozás felrúgásáról, s a több mint százfős küldöttség élén Párizsban tárgyaló Molotovot azonnal hazarendelte. A szovjetek kikényszerítették a szférájukba tartozó államok részvételének visszamondását, beleértve Finnországot is. Sztálin a Moszkvába érkező Klement Gottwaldnak világossá tette, hogy a szovjet külpolitikában gyökeres fordulat következett be: „a Szovjetuniónak és szövetségeseinek az érdekük, hogy az Egyesült Államokat európai, majd lépésről lépésre a világ más részein lévő pozícióinak feladására kényszerítsék. Ha Nagy-Britanniának és Franciaországnak saját erőforrásaira kell támaszkodnia, akkor túlságosan gyengék ahhoz, hogy ellenállhassanak... A Marshall-terv olyan helyzetet fog teremteni, hogy Németországot katonai vagy ipari bázisként a Szovjetunió ellen használják majd." Az amerikaiak visszaszorítását Sztálin nem katonai, hanem gazdasági és ideológiai eszközökkel kívánta megvalósítani, nehogy Pearl Harborhoz (a japánok 1941. decemberi Egyesült Államok elleni támadás utáni mozgósításhoz - F. M.) hasonlatos katonai ellenintézkedéseket váltson ki. A nagykoalíció szövetségesei egymással szembefordultak, és ez választásra késztette, illetve kényszerítette a kelet- és nyugat-európai kisállamokat. George Kennan előre látta a következményeket, amikor úgy vélte: a Marshall-tervből a kelet-európaiak „magukat zárják ki, mivel nem fogadják el a javasolt feltételeket, illetve nem adják fel gazdaságaik egyoldalú orientációját", s ilyeténképpen „nem mi húzunk választóvonalat Európában". Valójában az amerikai vezérkari elemzésekben már eleve kizárták a szovjet ellenőrzés alatt álló Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország részvételét. Sztálin nem véletlenül fejtette ki éppen a csehszlovák kormánydelegációnak ellenvéleményét: 78 Külpolitika
