Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Szőnyi István: A demokratikus béke
A demokratikus béke Innen pedig már csak egy lépés a háborúskodás lehetőségének kiterjesztése a liberális demolo-áciák egymás közötti kapcsolataira is. A háborúskodás könnyen bekövetkezhet akkor, ha nem liberális politikusok kormányozzák a liberális demokráciákat.41 Ez egy rendkívül furcsa, váratlan, sőt csaknem ironikus fordulat. A demokratikus béke elmélete ugyanis minden további nélkül lehetségesnek tartja a háborúskodást a liberális demokráciák között akár egy olyan teljesen normális esetben is, amikor egy demokratikus államban kormányok váltogatják egymást. Egyaránt háborúskodáshoz vezet az, ha a nem liberális vezetők konfliktusba sodorják államukat egy hasonszőrű liberális demokráciával,42 vagy az, hogy egy normális demokratikus állam beállítható akár nem liberális államként is. A konfliktusra való hajlandóság és a készség a háborúskodás kezdeményezésére így az úgynevezett liberális demokráciákra is jellemző. Ez két további következtetésre vezet. Először is, a konfliktusra való hajlandóságban a demokrácia/ nem demokrácia kérdése nem elsődleges megfontolás. A hadviselés választóvonala nem annyira a liberális demokráciák és más államok között húzódik, hanem sokkal inkább a népszerű és népszerűtlen háborúk között.43 Másodszor, a liberális demokráciák talán mégsem annyira eredendően békések, mint ahogy azt a demokratikus béke elmélete hirdeti. Röviden, az önkényességnek meglehetősen nagy szerepet engedve a demokratikus béke elmélete végső soron elsődleges dimenziójában is maga ellen kezd dolgozni. Még egy problémát érdemes megemlíteni a demokratikus béke elméletét támogató érvekkel kapcsolatban. A teoretikusok elég bizonytalanul fogalmaznak a demokratikus béke ígéretéről. Olykor úgy vélekednek, hogy a demokratikus államok egész egyszerűen nem háborúskodnak egymással.44 Máskor azt mondják, hogy a demokratikus államok között sokkal kisebb gyakorisággal fordulnak elő háborús konfliktusok, mint demokratikus és nem demokratikus államok között.45 Már a gyengébb változat is komoly, bár meglehetősen támadható elméleti kontribúció lenne a demokratikus béke koncepcióját vallók részéről. Azzal azonban, hogy a demokratikus béke elmélete két változat között ingadozik, egyáltalán nem szolgálja ezen elmélet pozíciójának a megerősítését. A demokratikus béke mellett szóló érvekkel szemben a politika szempontjából három további érv hozható fel. Először is meglehetősen gyenge a demokratikus béke elméletének politikai relevanciája. Azon túlmenően, hogy a nem demokratikus államok liberalizálása olykor elősegíthető háborúskodással, nem szolgál komoly eligazítással a politikai stratégiát vagy egyéb sürgető politikai ügyekben. Másodszor, a demokratikus béke elmélete úgy tünteti fel, mintha a demokrácia valamiféle csodaszer lenne a háborúk elkerülésére. A háborúk elkerülésében azonban valószínűleg sok egyéb körülmény játszik közre, így nehezen tartható az a meglátás, hogy akár csak a demokratikus államok körében is a demokrácia lenne az egyetlen üdvözítő megoldás a háború problémájára. Harmadszor, nem érdektelen megfordítani a demokratikus béke elméletét, és azt vizsgálni, hogy a demokratikus államok mely államokkal kötnek szövetséget. A demokratikus államok ugyanis sokszor nem demokratikus államokkal is szövetséget kötnek (mint például az 1990-91-es öbölháború so1998. tavasz 41
