Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - OROSZORSZÁG - Csaba László: Az orosz rulett: Úton a WTO felé?
Az orosz rulett jól mutatja az alábbi táblázat, ami az amerikai piacon jegyzett orosz cégeket mutatja be (1997. év végi állapot szerint). A 3. táblázat igen figyelemreméltó, amennyiben a technikailag sem egyszerű s jelentős bizalmi elemeket is igénylő pénzügyi műveletben egyáltalán nem csupán a moszkvai bankok, illetve a szovjet korszak ismert cégei szerepelnek. Sőt, e cégek és régiók - így a Tatnyefty, az Inkombank és Novgorod - erejét mutatja, hogy az ázsiai tőzsdeválság kibocsátásukat csak néhány nappal tudta késleltetni (Wall Street Journal Europe, 1997. nov. 28-29.), de nem hiúsította meg. Ebben az esetben a kiszámíthatóság alapjául szolgáló árfolyam stabilitása nemcsak az orosz kormány „monetaristái"6 számára fontos, hanem a beruházásokat finanszírozni képes és hajlandó vállalatoknak is, főleg ha a maguk céljára, s nem kincstárjegyek vásárlására vesznek föl pénzt. Ezért az árfolyam-stabilitás megőrzése hosszabb távra is az orosz növekedés alapfeltételének minősül. Megőrzése a két válság közben tehát nemcsak a kormányzat hitelét növeli, hanem a növekedés kilátásait is. A 2. táblázat adataiból látható, hogy az orosz gazdasági föllendülés elmaradásának egyik legfőbb oka a költségvetés kiszorító hatása volt, megindulásának pedig az országon kívüli befektetési források megnyílása az alapja. Világos, hogy a magas kockázati szint és a jogbizonytalanság mellett csak igen alulértékelt tőkeárak mellett várható el, hogy kül- és belföldi befektetők a reálszférába fektessék megtakarításaikat. Ez - az orosz sajtóban is gyakran kárhoztatott „kótyavetye" - alapfeltétele (volt) annak, hogy a korábban már-már vég nélkülinek tetsző visszaesés véget érhessen. A reálbefektetés ugyanis eleve kevésbé likvid, így nagyobb hozamkövetelménye van, mint a pénzügyi befektetésnek. Ráadásul a kincstárjegy államilag garantált, és így kockázatmentes, míg a termelő befektetés vagy a szolgáltatás sosem lehet az. Mindkét elemet a nyomott tőkeár révén lehet(ett) ellensúlyozni. Minél kisebb lesz az államháztartás hiánya, annál alacsonyabb lehet a kamat és így a kamatteher (jelenleg az orosz költségvetés kiadásainak 30 százaléka), s annál több forrás maradhatna a befektetőknél a hazai megtakarításból. Az alapkérdés itt nem az államháztartási hiány helyes mértéke, hanem az, hogy az orosz viszonyok sokat elemzett kriminalizálódása, tehát a gazdasági és a kriminális elemek összefonódása (Glinkina, 1997) mellett reális-e elvárni azt, hogy a lakosság dollárban tartott vagy külföldre menekített megtakarításai megjelenjenek a hazai pénzügyi közvetítő rendszerben és (vagy közvetlenül) termelési és más célú beruházásokra fordítódhassanak? Az orosz bűnözési statisztikák részletes elemzése (Aslund, 1997a) arra utal, hogy az orosz gazdasági élet kriminalizálódását eltúlozzák. Orosz közvélemény-kutatási elemzések (Mihajlovszkaja, 1997) is utalnak arra, hogy a korábban nem létezett, mert az - egyenlő társadalom egyetlen helyes álláspontját terjesztő - tévében meg nem jelenő jelenségekkel való szembesülés az orosz társadalom jó részében káosz és veszélyérzet hatását keltette. Más felmérések (Simpura-Erimecheva, 1997) is a bizalomhiányt emelik ki az orosz társadalom fő problémái közül. Mindez együtt jár azzal, hogy a korábban nem volt - most pedig már ké1998. ősz 57
