Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón
Szemlét Tamás atomcsendszerződéstől aligha lehetett része egy megalapozott nyugat-európai védelmi stratégiának, hiszen a másik nyugat-európai atomhatalom (amelynek az integrációs folyamathoz való csatlakozását Franciaország ugyanazon év elején megvétózta) aláírta a szerződést. A francia-brit szorosabb biztonságpolitikai együttműködés a későbbiek során többször is napirendre került, ám mindmáig nem bizonyult tartós tendenciának. A francia különutas politika másik jellemző lépése volt, amikor 1966. március 30-án Franciaország bejelentette, hogy kilép a NATO katonai szervezetéből. A lépés nyomán három évtizeden keresztül felemás viszony állt fenn a NATO (és annak vezető ereje, az Egyesült Államok) és Franciaország között. A biztonságpolitika önálló „európai pillérének"22 létrehozása azonban nem sikerült. A NATO-hoz való közeledésben, majd Hervé de Charette külügyminiszternek a szervezet katonai bizottságába történő francia visszatérést bejelentő 1995. december 5-i nyilatkozatában23 ez a kudarc - a NATO-n belüli európai szereppel kapcsolatos francia érdekek érvényesíthetőségére vonatkozó taktikai megfontolások mellett - kétségkívül szerepet játszott. A sikertelenség beismeréséhez azonban alapvetően hozzájárult az is, hogy a körülmények alapvető megváltozása - elsősorban a kétpólusú világrend és ezáltal a két szemben álló tömb egyikének megszűnte - végképp anakronisztikussá tette a franciák korábbi európai biztonságpolitikai elképzeléseit. A globális erőviszonyok megváltozása mellett Franciaország számára elsősorban a német egyesülés jelentett kihívást. Ez ráadásul akkor következett be, amikor Párizs számára két ízben is fájóan bebizonyosodott, hogy sem Franciaország, sem pedig az Európai Közösség önmagában nem képes hatékonyan fellépni olyan válságok rendezésében, amelyek őt magát is érzékenyen érintik. Az öbölháborúban az európai országok közül Franciaország vett részt a legnagyobb erőkkel, ennek ellenére nyilvánvaló (s a franciák számára épp ezért fájó) volt, hogy az események Amerika fölényét bizonyították, s az iraki kérdésbe való európai beleszólás lehetősége 1991 után a minimálisra csökkent. A délszláv válságban a helyzetet tovább bonyolította, hogy a nyugat-európai államok fellépése korántsem volt összehangolt: míg Párizs sokáig Jugoszlávia egysége (gyakorlatilag a szerb politika) mellett szállt síkra, addig Németország önálló akcióval elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. A konfliktust az EU nem volt képes kezelni, az eredményes fellépéshez az Egyesült Államok erőteljes politikai és katonai beavatkozására volt szükség. E kudarcok kétségkívül rosszkor jöttek az EU-nak akkor, amikor poraiból lassan újjáéledni látszott a Nyugat-európai Unió, s amikor a maastrichti szerződés második és harmadik pillére révén a tagállamok a politikai unió irányába megteendő jelentős lépésekről tárgyaltak (egyetértésről talán túlzás lenne beszélni). A franciák a megváltozott helyzetben sem akartak és akarnak lemondani eddig élvezett „kvázi nagyhatalmi" szerepükről, viszont a változások, illetve az említett keserű tapasztalatok hatására belátták, hogy ezt a szerepet a korábbi módon nem képesek tovább fenntartani. A kilencvenes évek ennek következtében a francia biztonságpolitikában az útkeresés időszakát hozták.24 36 Külpolitika
