Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón
Szemlér Tamás szágok kiválasztásába kívánt és kíván beleszólni, valamint a számára fontos, a kibővítési tárgyalások során várhatóan élesen felvetődő problémakörökre koncentrál.15 Ez utóbbi téren Franciaországnak jelentős esélye van arra, hogy egyéni érdekeit érvényesítse. Ezt részben arra alapozhatjuk, hogy a keleti kibővítés elismerten elsősorban Németország számára járhat a legtöbb kézzelfogható előnnyel. A kibővítés szükségességének elismerésével hozott francia áldozatot a németek minden bizonnyal hajlandók lesznek kompenzálni a Párizsnak tett engedmények, illetve a francia álláspont támogatása révén. Ez azért is nagyon valószínű, mert Németországnak nem áll érdekében az eddigihez hasonló arányban finanszírozni az EU költségvetését. Miközben ez egyes esetekben ellentétekhez vezethet az EU-n belül, illetve Németország és Franciaország között, más esetekben az érdekek egybeeshetnek.16 Hivatalosan az Európai Tanács 1997-es luxembourgi ülése óta ismert az a kibővítési menetrend, amely öt közép- és kelet-európai országot (továbbá Ciprust) kiemel a tagságra pályázók sorából. A névsor enyhén szólva nem tükrözi a francia történelmi kötődéseket.17 Természetesen ennél fontosabb az a tendencia, amely elsősorban a modem gazdaság érdekeinek megfelelően rendezi át e kapcsolatokat. Franciaországnak, a francia vállalati szférának nyilvánvaló érdeke, hogy a térség legfejlettebb országai kerüljenek be a leghamarabb az EU- ba. Ugyanakkor a francia külpolitika arra törekszik, hogy a kibővítés során az integráció különböző területein jelentkező francia érdekek a lehető legkevésbé sérüljenek. A francia érdekek szempontjából legmarkánsabban felvetődő kérdés a leendő új EU-ta- gok mezőgazdaságának integrálása. Ez az öt kiemelt ország közül különösen érinti Lengyelországot és Magyarországot. Az Agenda 2000-ben a keleti kibővítés finanszírozásáról napvilágot látott számok egyértelműen tükrözik azt, hogy az EU elszánta magát erre a lépésre (nyoma sincs már a - gyaníthatóan szándékosan - riasztóan magas számokat felsorakoztató, a kilencvenes évek első harmadára jellemző EU-költségszámítások következtetéseinek), ugyanakkor az is látszik belőlük, hogy ezt a feladatot a legkisebb költséggel, az unión belüli érdekeket a legkevésbé sértve, az erőviszonyokat a lehető legnagyobb mértékben érintetlenül hagyva kívánja megoldani.18 Egy mondatban összegezve a keleti kibővítésnek az EU-n belüli erőviszonyokra, azon belül is a német-francia viszonyra gyakorolt hatását, az kétségkívül tovább fogja növelni Németország gazdasági és politikai súlyát az EU-n belül. Párizsnak ez nem új és nem is jó hír. Ugyanakkor a franciák is tisztában vannak vele, hogy a német szerepvállalás az unió keleti kibővítése nélkül is növekedne, esetleg jobban is, mint a kibővítés nélkül, aminek meghiúsulása esetén ugyanis a kapcsolatok egy nem elhanyagolható része továbbra is a hagyományokon alapulna - ami a franciák számára e térségben különösen előnytelen -, ahelyett, hogy az EU által kidolgozott intézményi keretekbe terelődne. Gazdasági szempontból kiemelt jelentőségű, hogy a globalizálódó világgazdaságban az EU keleti kibővítése a francia vállalatoknak is esélyt kínál arra, hogy termelési és piaci pozíciójukat, ezáltal globális versenyhelyzetüket javítani tudják. Azok a szabályok, amelyek a 34 Külpolitika
