Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón
Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón mutató francia decentralizáció ellenére - alapvetően a hagyományos francia központosított formában képzelnek el. Ezt az elképzelést, illetve az elképzelés eddigi sikeres keresztülvitelét mutatja az EU intézményrendszerének működése: az erős bizottság, a gyenge Európai Parlament, a luxemburgi kompromisszum nyomán a nemzeti érdekekhez kapcsolódó vétójog lehetőségének megteremtése mind-mind - ez utóbbi esetben egészen nyíltan - a francia álláspont érvényre jutásának bizonyítéka. A németek a franciákkal ellentétben szívesen látnák a központi (brüsszeli) hatalom gyengülését, illetve az Európai Parlament szerepének növekedését. Egy gyengébb bizottság és egy megerősödött Európai Parlament a jelenleginél lényegesen jobban hasonlítana a német szövetségi állam berendezkedésére. Korábban, a francia politikai hatalom által egyértelműen uralt időszakban nem volt esély arra, hogy e kérdéssel érdemben foglalkozzanak, a kilencvenes évek változásai azonban ezt a területet sem hagyták érintetlenül. Azt, hogy az intézményrendszer problematikája mennyire fontos az európai integráció egészének jövője szempontjából, jól mutatja a „demokratikus deficitről" szóló, az évtized eleje óta egyre kiterjedtebbé váló vita. Azt viszont, hogy a probléma megoldása mennyire nem egyszerű (s nemcsak a német és francia álláspont eltérése, hanem számos különböző érdek miatt), még ennél is jobban megmutatta az 1996-97-ben lezajlott kormányközi konferencia, amelynek intézményi kérdésekben nem sikerült áttörést elérnie.7 Ráadásul a problémát egyre kevésbé lehet a szőnyeg alá söpörni, hiszen a keleti kibővítés közeledte kikényszeríti az intézményrendszer hozzáigazítását a tagországok megnövekedett számához, a megváltozott erőviszonyokhoz s az európai polgárok egyre magasabb igényeihez. A keleti kibővítés új megvilágításba helyezi emellett a közösségi politikákat is, amelyek jelenlegi formájukban a kibővítés(eke)t követően vagy nem, vagy csak aránytalanul nagy áldozatok árán lennének fenntarthatok. E területen mind Franciaország, mind Németország komolyan érintett.8 Az előbbi mint a közös agrárpolitika egyik fő haszonélvezője, az utóbbi pedig mint az EU költségvetésének fő finanszírozója. A megváltozott erőviszonyok közepette elképzelhető, hogy Németország komolyan csökkenteni kívánja eddigi szerepét az EU- költségvetés finanszírozásában, ez pedig egyrészt közvetlenül (pl. a CAP-re fordított összeg csökkenésével), másrészt közvetve (a közösségi politikák gyengítésével) Franciaország érdekei ellenében hatna. Franciaország alapvető célja, hogy biztonsági, politikai, és gazdasági téren egyaránt megőrizze vezető szerepét az európai integráció kereteinek formálásában. A kilencvenes években a befolyás megőrzését célzó francia erőfeszítések látványos bizonyítéka a maastrichti szerződés, amely mindhárom területen fontos lépéseket irányoz elő. Ezek a lépések nemcsak Franciaország európai szerepének, hanem az európai kontinens pozíciójának erősítését is célozzák. A franciák felismerték azt - igaz, ennek a politikai retorika szintjén korábban is voltak jelei -, hogy eddigi szerepük megőrzésére nagyobb az esélyük akkor, ha e törekvésüket (lehetőleg nem csak szavakban, hanem tettekben is) összekötik az Európa világpolitikai és 1998. nyár 31
