Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Boniface, Pascal: Franciaország, Európa stratégiai függetlensége és a NATO
Franciaország, Európa stratégiai függetlensége és a NATO A „belső" megoldás akkor vált problematikussá, amikor Franciaország a madridi csúcs- találkozó után bejelentette a reintegrációs folyamat befagyasztását. A reintegrációs tervhez való visszatérés hitelvesztés nélkül rövid távon nehezen képzelhető el, mivel az elképesztő bizonytalanság és kapkodás látszatát keltené, és olyan szélkakasnak tűnnénk, amelyik a stratégiai szelek változásaihoz igazodik. A pálfordulást csak a pozíciónkat érintő jelentős amerikai gesztus igazolná. Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy most milyen okból ajánlanák fel nekünk azt, amit a múltban is megtagadtak tőlünk, hacsak nem azzal vádolnák őket, hogy nem állják meg a helyüket. Továbbá, az a stratégia, amelyhez 1997 első felében ragaszkodtak, ma is érvényes számukra. Eszerint nem kérik Franciaországot, hogy térjen vissza a NATO-ba; de ha visszatér, tárt karokkal fogadják azzal a feltétellel, hogy tudja, hol a helye, és nem lép fel túlzott követelésekkel. Washington szerint Párizs túlbecsülte saját fontosságát és ebből következően értékét. Franciaország minden kétséget kizáróan fontos ország, de az Egyesült Államok kénytelen számos partnere - akár rendes tagokról, akár felvételre várókról van szó - különböző érdekeit szem előtt tartva cselekedni. Számukra Franciaország csak egyike azon tényezőknek, amelyet a NATO-egyenletben számításba kell venniük. 1995 decembere és 1997 júliusa között Franciaország szilárdan hitt abban, hogy kulcsfontosságú, pótolhatatlan tényezőnek számít. A franciáknak - a saját fontosságukról alkotott ezen tévképzetek talaján - hosszú lenne kifejteni az amerikaiak számára, hogy miért vallott kudarcot a francia megközelítés: a francia vezetők lehetőségeiket egyrészt alábecsülték (azt gondolva, hogy Párizs nem lenne képes semmit elérni a NATO-n kívül), másrészt túlbecsülték (azt gondolva, hogy Franciaország visszatérése a NATO-ba elég lesz a helyzet gyökeres megváltoztatásához). De a „külső" vagy tisztán európai megoldáshoz való visszatérés is ugyanolyan problematikus. Az a Franciaország, amelyik 18 hónapon át azzal az érveléssel igazolta stratégiai színeváltozását, hogy a NATO-n kívül nincsenek Európának lehetőségei, és szüntelenül azt nyilatkozta az egész világnak, hogy egyedül a NATO számít, hogyan tudná most a hitelesség minimumának látszatát kelteni, ha megint azzal állna elő, hogy ismét egy NATO-n kívüli védelmi rendszer összekovácsolására van szükség. A belpolitikai szinten éles kritikával illetett 1995. decemberi döntés alátámasztása érdekében a francia vezetőknek ki kellett tartaniuk amellett, hogy az atlanti kapcsolat keretein kívül semmi érdemlegeset nem lehet elérni, hangsúlyozva az európai erőfeszítések csekély eredményeit. így hosszú időbe telt a NATO-befolyás újbóli megerősödése. Valójában tehát az történt, hogy éppen az a tagország tette a NATO-nak ezt az odaadó hűségnyilatkozatot, amely ezt megelőzően azt állította, hogy képes alternatívát nyújtani az „összatlanti" megoldással szemben. így Franciaország, amely ezt az alternatívát szimbolizálta, arra kényszerült, hogy szembenézzen a tényekkel, és visszalépjen. Azt állítottuk, hogy azért lépünk be a NATO-ba, mert kívüle semmit sem tudunk elérni, mégis még mindig kívül vagyunk rajta. Franciaország, Európa egyetlen olyan állama, amelyik ugyan nem képes pótolni az Egyesült Államokat, de legalább vele szemben alternatívát 1998. nyár 21
