Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Philippovich Tamás: magyarország párizsi szemmel: Közép-Európa helye a francia külpolitikában
Magyarország párizsi szemmel Németországban Kohl kancellár sem nélkülözheti a kétszázezer bajor és alsó-szászországi gazda szavazatait. Mindez rávilágít arra a korántsem elhanyagolható tényre, hogy mennyire nem becsülhető meg előre, hol húzhatók meg a csatlakozási tárgyalások során mezőgazda- sági téren az uniós partnerek kompromisszumképességének határai. Noha nem kérdőjeleződik meg a politika elsődlegessége, Magyarország mégis csak a csatlakozási tárgyalások legutolsó fázisában számíthat - s akkor sem biztosan becsülhető mértékű - francia engedékenységre. A mezőgazdasági tárgyalások tehát különösen kemények és hosszúak lesznek, amit nem fog megkönnyíteni a spanyol és olasz hozzáállás sem, mely országok uniós súlyuk és a nekik juttatott támogatások mértékének csökkentésére számíthatnak a bővítési folyamat előre haladásával párhuzamosan. Azzal a jelenlegi tagországok is tisztában vannak, hogy az unión belül a mezőgazdaság termelése és pénzügyi súlya nem növekedhet, sőt lassan és fokozatosan ugyan, de feltartóztathatatlanul teret veszít a területfejlesztéssel és az ipari szerkezet átalakításával szemben. Ez a folyamat Magyarország szempontjából ugyan nem káros, de belpolitikai hatásait egyetlen jelenlegi uniós tagállam sem hagyhatja figyelmen kívül, s így ez inkább hátráltatni, mintsem gyorsítani fogja a csatlakozási folyamatot. Az amszterdami konferencia kudarca Az Amszterdamban lezáródott kormányközi konferencia a politikai intézmények egységesítése terén egyelőre kudarccal végződött. Az euro bevezetésében ugyan sikerült megállapodni, de ez tulajdonképpen napirenden kívüli kérdés volt. Az euro 1999-es bevezetését - a lakossági pénzforgalomban csak 2002. január elsejétől - immár csupán a maastrichti kritériumokhoz való merev ragaszkodás késleltetheti. A szociális nyomás szinte mindegyik tagállamban olyan erős, hogy az rákényszerítheti a kormányokat arra, hogy a belső államadósság lefaragásában már egy év múlva rugalmas megítélést kérjenek, bármennyire csökönyösen is ellenzik ezt egyes ortodox pénzügyi körök. Itt valójában az tekinthető lényegesnek, hogy a tagállamok gazdasági mutatói minél közelebb kerüljenek egymáshoz, és a maastrichti kritériumoktól való esetleges eltérések megközelítőleg azonos nagyságrendűnek mutatkozzanak. Ez 10-11 tagállam esetében lehetségesnek tűnik. (Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a költségvetési hiány 3 százalékos hírhedt határát annak idején majdnem hogy véletlenül állapították meg - paradox módon éppen Mitterrand elnök javaslatára - a tagállamok vezetői, ugyanígy megállapodhattak volna 3,5 vagy 4 százalékban is.) A politikai intézményeket érintő kérdésekben a tagállamok Amszterdamban képtelenek voltak megegyezni, ezen a téren a teljes tehetetlenség volt a jellemző. Mégis hiba lenne ebből a fiaskóból végletesen negatív következtetést levonni: az üyen késedelmek, megtorpanások, kudarcok évtizedek óta megszokott kísérőjelenségei az integrációs erőfeszítéseknek. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt nem egyszerűen egy a nemzetközi életben hagyományos 1998. nyár 17
