Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Vogel Sándor: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román nemzettudatban
Könyvekről mot az egész történelmi folyamat kulcsának és céljának tekintették. A mítosz alapvető jellemvonása, hogy a nemzet és a nemzetállam eszméjét a történeti folyamat motivációjaként fogja fel, és visszavetíti az azt megelőző korokba, amikor nem létezett. Ezt a felfogást az európai történetírás már régen meghaladta, Romániában viszont igen virulens formában ma is él. Lucian Boia kimutatja, hogy a „román" nemzetnév használata csak a XIX. század elejétől terjedt el identitásjelző fogalomként, és Moldvában a XIX. század második feléig nem szorította ki a „moldvait", amely identitásjelzőként mindmáig első helyen áll a szovjet utódállam Moldvai Köztársaságban. Rámutat arra, hogy az egységre való törekvés csak a XIX. század közepén került napirendre, és nem volt eredetileg adott, mint ahogy azt a Ceau§escu-korszak történészei állították. Külön figyelmet szentel Erdélynek, és megállapítja, hogy 1848 erdélyi románjai nem voltak egységesek, és különböző politikai elképzeléseket dolgoztak ki a történeti Erdélyben, a Bánságban, a Körösök vidékén és Máramarosban. 1918-ig pedig Erdély Romániával való egyesítése annyira utópisztikusnak tűnt, hogy az erdélyi románok más, meg- valósíthatóbb megoldásokat (Erdély autonómiája, az Osztrák-Magyar Monarchia föderalizálása, Románia és a Monarchia egyesítése Nagy-Ausztriában) kerestek. Rámutat arra, hogy még a két világháború közötti Romániában kiadott történeti szintézisekben is jóval kisebb volt Erdély terjedelmi súlya, mint Havasalföldé és Moldváé. így Constantin C. Giurescu könyvében, A románok történetében Moldva súlya 48 százalék, Havasalföldé 41 százalék, Erdélyé 11 százalék, Dimitrie Onciul pedig egyszerűen nem tárgyalja Erdélyt. Hunyadi János ekkor közepes helyet foglalt el a történeti személyiségek névsorában; a román történészek átvették ugyan, de nem tudták teljesen asszimilálni. Az Erdéllyel kapcsolatos tartózkodásra a tartomány kétértelműsége ad magyarázatot: bár lakosságának többsége román, és politikailag Románia része volt, történetileg más térséghez tartozott. A kor történészei tartózkodtak ugyan attól, hogy a középkort nemzeti egységtörekvésekkel ruházzák fel, de a nemzeti eszme hiányáért és a korabeli szétdaraboltságért bírálták annak személyiségeit. A nemzeti eszme tehát ezt a most már professzionális történetírást is áthatotta. Külön alfejezetet szentel a szerző a földrajzi egység és a román lélek mítoszának. A földrajzi mitológia a történeti mitológia folyománya a következő elv alapján: ha a nemzet eleve elrendelt, földrajzi határai is eleve elrendeltek, az egységes történelem tehát egységes földrajzot feltételez. így jött létre a XIX-XX. században az „egységes román tér" elmélete. Ennek határai a Duna, a Tisza, a Dnyeszter voltak, gerince pedig a Kárpátok vonulata. A szerző megállapítja, hogy a földrajzi imaginárium kulcsfogalma mindig is a természetes határok voltak. Ugyanakkor leszögezi, hogy egy nyelv vagy nemzet területi kiterjedése nem következik valamely földrajzi végzetszerűségből, és egy terület önmagában nem feltételez olyan eleve elrendeltséget, amely viszálykodáshoz vagy egységhez vezet. 1998. tavasz 131
