Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Csizmadia Sándor: A geopolitika mint a nemzetközi kapcsolatok elemzésének módszere
Csizmadia Sándor megcsonkította területét, területi identitása mégis egyértelmű volt, határai biztosnak tűntek. A poroszoktól elszenvedett vereséggel az európai hegemónia francia álma szertefoszlott: Franciaország már nem táplált területszerzési ambíciókat a kontinensen, még akkor sem, ha az elvesztett területek visszaszerzése a francia nemzet egyik fontos célja lett, ám a létező késztetések ellenére sem akarta (és nem is tudta) azt erőszakos úton elérni. Ennél fogva tehát Franciaország számára a túlélés geopolitikájáról volt szó. Ezzel az alaphelyzettel függ össze, hogy ez idő tájt Franciaországban nem tűntek fel markáns geopolitikai gondolkodók. Utalni kell azonban arra a francia sajátosságra is, amely a tudományosság és a politikum, a tudomány és a politika, a tudós és a politikus közötti kapcsolat uralkodó felfogásában fejeződik ki a tárgyalt korszakban. Amíg a fent említett angolszász és német gondolkodók többnyire természetesnek tartották, hogy reflexióik, felismeréseik, téziseik célja a politika inspirálása, a „helyes cselekvési út" megmutatása legyen, addig Franciaországban a politikai filozófia egyik legrégebbi dilemmáját fogalmazták újra a III. Köztársaság idején: lehet-e „a fejedelem tanácsadója" a tudás vagy a tudomány embere? Szabad-e egyáltalán annak lennie? Vajon az írástudók nem követnek-e el árulást a politika kalauzolásával? Nem követnek-e el végzetes hibát, ha kilépnek a tiszta spekuláció területéről és az eszmét a cselekvés vezérfonalává teszik? Ha meg akarják valósítani gondolataikat, nem teszik-e ki azokat a történelem vagy a valóság kontingenciáinak? A francia geográfiai iskola ebbe a logikába ágyazódott. Ez egyrészt a társadalmi és politikai szférának a geográfia területéről való szigorú kirekesztéséhez, másrészt azoknak a geográfusoknak az agyonhallgatásához vezetett, akik vétettek e szigorú módszertani szabály (és az uralkodó pozitivizmus) ellen, s nem törvényeket akartak megállapítani, mint a természettudósok. (Karl Haushofer tragikus életpályája visszamenőleg is igazolni látszott egy korszak éles francia értelmiségi dilemmáját. Haushofer 1946-ban elkövetett öngyilkosságában tragikusan fejeződött ki a tudomány emberére leselkedő veszély, ha a fejedelem tanácsadója, de még inkább, ha egy olyan fejedelem tanácsadója kíván lenni, aki mindenképpen a tudós tézisei által megszabott irányban akar cselekedni). A modern francia geográfiai iskola megalapítója, Paul Vidal de la Blanche (1845-1918) hozzájárult az első geopolitikai reflexiókhoz is. Műveiben erélyesen szembeszállt a német politikai geográfia determinizmusával, mert ő az embert éppúgy geográfiai tényezőnek tartotta, mint a természetet: az ember kezdeményezőképességgel rendelkezik, s így inkább cselekvő, mint szemlélő lény. Felfogása szerint a geográfiai kutatásban nem kizárólag a térről van szó, hanem az időről is, tehát a történelemről és egyéb, geográfiai és nem geográfiai jelenségek közötti kapcsolatokról. 1917-ben közreadja La France de l'Est című könyvét, melyben magyarázza a poroszok által megszállt Elzász-Lotaringia franciaságának geopolitikai okait, kiemelve, hogy e tartományok germán kultúrájuktól függetlenül franciák, mivel 1789-ben szenvedélyesen csatlakoztak a forradalmi elvekhez, megerősítve 10 Ki'dpolitika
