Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - CÉLOK ÉS GYÖKEREK - Somogyi Ferenc: Euroatlanti integráció: folyamatosság és konszenzus a magyar külpolitikában
Euroatlanti integráció: folyamatosság és konszenzus a magyar külpolitikában Az előzőekben említettekkel szemben széles körű politikai, szakmai és társadalmi támogatottságot élvezett az a nézet, amely az euroatlanti közösséghez való csatlakozásban, az európai és transzatlanti integrációs intézmények tagságának elnyerésében jelölte meg a nemzetközi tevékenységünket meghatározó új orientációt. Ez a megközelítés azon alapult, hogy földrajzilag Magyarország Európa része, hogy egy évezreddel ezelőtti értékválasztásunk, kultúránk és történelmünk alapján európaiságunk megkérdőjelezhetetlen. Épített arra, hogy az elmúlt közel fél évszázad magyarországi fejlődése - az európai fejlődés fő irányából, az euroatlanti közösség második világháború utáni kialakulásának folyamatából kiszakítva is - fel tudott mutatni olyan elemeket (az 1956-os forradalom, a hatvanas évek végétől kibontakozó gazdasági reform vagy a nyolcvanas években egyre függetlenebb és aktívabb magyar külpolitika), amelyek esetenkénti ellentmondásosságuk ellenére is jelentősen hozzájárultak a piacgazdaság bizonyos elemeinek megjelenéséhez, a nyugati nyitáshoz, a valódi demokrácia iránti vágy ébren tartásához és később az euroatlanti értékeknek a közép- és kelet-európai térségben való fokozatos térnyeréséhez. Ez az elképzelés számított arra, hogy a rendszerváltással minőségileg javulnak a nyugati kapcsolatok bővítésének és mélyítésének - korábban sem rossz - feltételei. Figyelembe vette azt a látványos fejlődést, amit a csatlakozásukkor sok tekintetben a kilencvenes évek Magyarországához hasonló színvonalon álló országok az EU-tagságból eredő lehetőségek és az onnan kapott támogatások révén elértek. Kiindulópontként kezelte, hogy a megcélzott országcsoportnak már a rendszerváltás kezdetén nagy szerepe volt nemzetközi kapcsolatrendszerünkben, és integrációs intézményeinek tevékenysége, - nélkülünk hozott - döntései már akkor is döntő hatást gyakoroltak nemzetközi tevékenységünk feltételeire, és így közvetve belső fejlődésünk egészére. Integrációs irányválasztásunkat indokolta tehát az a szándék is, hogy a körbe bekerülve, a döntéshozatal részeseként érdekeinket közvetlenül kifejezésre juttatva befolyásoljuk e döntések tartalmát. E koncepció feltételezte, hogy integrálódásunknak nem lesznek lényeges negatív következményei. Az vitathatatlan, hogy belső fejlődésünkben csatlakozásunk hatásainak egyenlege - az elkerülhetetlen nehézségek és áldozatok ellenére is - egyértelműen pozitív lesz. Külkapcsolataink romlásától sem kell tartanunk, mert az integrálódás reális lehetőségként való felmerülése önmagában is pozitív irányban befolyásolta a térségünk országai közötti együttműködést, és ez irányú törekvéseink semmilyen formában nem sértik más országok alapvető érdekeit. A kétoldalú kapcsolatok megrontása egyébként is ellentétes lenne az érintett országok jól felfogott érdekeivel és a nemzetközi kapcsolatokban elfogadott magatartásnormákkal is. Az ellenérdekeltek pedig nem rendelkeznek az olykor kilátásba helyezett „megtorló" intézkedéseikhez szükséges potenciállal és eszközökkel. 1997. tavasz 5
