Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
Rostomra/Zsolt például „rendkívüli nehézségeket" okoz, hogy egy civilizációs-kulturális megalapozottságú világpolitikában gondolkodjék. Másodszor a hidegháborús szembenállásra épülő intézményeket, a hidegháború korszakában meghatározott céllal létrejött szövetségeket újra kell gondolni, s egy multikulturális világnak megfelelően átalakítani. Harmadszor pedig a Nyugatnak el kell végre ismernie annak tarthatatlanságát, hogy az univerzalisztikusnak tartott nyugati értékek, intézmények és kultúra az emberiség gondolkodásának „legmagasabb, legfelvilágosultabb, legliberálisabb, legracionálisabb, legmodernebb és legcivilizáltabb" módját és fokát képviselik. A nyugati kultúra univerzalizmusába vetett hit „hamis, amorá- lis és veszélyes". Hogy hamis, azt nem kell különösebben bizonyítani. Hogy amorális, ez abból az elvből következik, hogy a kultúra követi a hatalmat. A nyugati kultúra a nem nyugati társadalmakra csak erőszakkal kényszeríthető rá. „Az univerzalizmus szükségszerű és logikus következménye az imperializmus". Ez olyannyira veszélyes, hogy könnyen egy a magállamok közötti interkulturális háború kirobbanását eredményezheti, amely pedig a Nyugat további hanyatlásával járhat (308-312. o.). A nyugati kultúra nem azért értékes, mert univerzális, hanem azért, mert egyedi. (Ezt a megállapítást Huntington annyira fontosnak tartotta, hogy 1996 végén a Foreign Ajfairsben könyve egy részletét ilyen címen - „A Nyugat unikális, nem univerzális" - publikálta.) „A Nyugat jövendő politikusainak legfontosabb feladata ezért nem az, hogy más civilizációkat a Nyugat képére próbáljanak formálni..., hanem hogy a nyugati civilizáció egyedi jellegzetességeit megőrizzék, óvják és megújítsák. Ez a feladat túlnyomórészt az Egyesült Államokra mint a Nyugat leghatalmasabb államára hárul" (311. o.). Bassam Tibi - szintén a saját eredeti kultúrája iránti féltéstől, aggodalomtól vezéreltetve - sajátos módon épp ellenkezőleg, mint várnánk, Huntingtontól eltérően nem a világ multikulturális jellegére és a civilizációk eltéréseire, hanem a globalizációra, a közös pontokra, a premodem, preindusztriális kultúrák szükségszerű modernizációjára helyezi a hangsúlyt. A természettudományok és a technika „varázstalanították" a világot, s tudásunk a természetről és a társadalomról nem kultúraspecifikus, hanem objektív érvényű standardokat eredményezett (257. o.). A civilizációk között hidat csakis az objektív, minden civilizáció által elfogadott tudás, vagyis a racionalizmus alapján lehet építeni (64., 262. o.). Tibi mint „kartéziánus gondolkodó" - kísértetiesen emlékeztetve a Teilhard de Chardin-i egyetemes civilizáció „közös lelkiségére" - egy „minden civilizációt összekötő, univerzális morál" mellett voksol, ami feltételezi a civilizációs öntudat és a kompromisszumkészség szintézisét. Tibi, jóllehet rámutat az emberi jogok nyugati gyökerezettségére, hitet tesz az emberi jogok etikájának egyetemes érvényűsége mellett. Mindez ugyanis a habermasi értelemben vett „kulturális modem projektumának" a részét képezi, ami - szemben állva a premodern vallási-etnikai megalapozottságú lokális kultúrákkal - egy „globális civilizáció" alapjaként is szolgálhat (159— 161. o.). Arról persze Tibi nem ejt szót, mennyiben tartja a közeljövőben reálisnak egy ilyen „univerzális etika" kialakulását, különösen az általa is jól látott kulturális fragmentáció felerősödésének időszakában. Itt ugyanis nem csak az univerzális etika kialakításához szükséges 52 Külpolitika
