Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: A nemzetközi rendszer modernizációja: a nemzetközi rend és biztonság változásai
Kiss ]. László zéppontjában a demokratikus kormányzati formák elterjedését, a liberális világgazdaság kialakulását és nem kevésbé a megreformálandó ENSZ központi szerepét állította. A hidegháború utáni helyzetben a „világrend" pontosan nem definiált fogalma sok vonatkozásban azonossá vált azokkal az intézkedésekkel, melyek az ENSZ mandátuma alapján a béke fenntartására, sőt kierőszakolására, a háború megakadályozására, a megelőző diplomáciára, valamint Afrikában vagy éppen Boszniában a „humanitárius" vagy „kooperatív intervencionizmus" gyakorlatára irányultak. Az „új világrend" a hatalmi realizmusnak azokkal megfontolásaival is összekapcsolódott, hogy a nemzetközi közösségnek bizonyos esetekben túl kell lépnie az egyszerű meggyőzésen a „globális ellenerőszak" legitim alkalmazásának az irányába, annál is inkább, mivel a nemzetközi rendszer működésében a hidegháború után is a „nemzeti érdek" és a „hatalmi egyensúly", valamint az agresszor „megbüntetése" vagy adott esetben a „jutalmazás" elve lehet a meghatározó. Ám a „törvény és a rend" helyreállítása érdekében a „kollektív erőszaknak" az Egyesült Államok vezette koalíció keretében történő alkalmazása nem annyira az „új világrend" megszületését, mint inkább az arról folyó vita fellángolását jelentette. Az öbölválság irányításában és a háborús koalíció létrehozásában a Bush-adminisztráció elszántsága és diplomáciai ügyessége nem volt vitatható, mégis az ellenzők a „kooperatív intervencionizmus" politikájának nem szándékolt, kiszámíthatatlan következményeire, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek korlátozott erőforrásaira, a közöttük meglévő érdekellentétekre, nemritkán az ingatagnak tűnő jogi alapokra, a nemzetközi jogról és igazságosságról alkotott eltérő vélekedésekre hívták fel a figyelmet.5 A „kinek és mire van joga?" vitatott kérdése mellett az ellenzők egy része az Egyesült Államok vezette beavatkozásban annak régi típusú hatalompolitikai gyakorlatnak a visszatérését látta, amely szerintük nem különbözik a XIV. Lajos, Napóleon vagy éppen a Hitler- ellenes korábbi koalíciók gyakorlatától. A történészek a középkorig visszanyúlóan azokra a tapasztalatokra mutattak rá, melyek a nemzetközi jog vagy bizonyos magatartási normák külső rákényszerítésének és a béke megőrzésének, valamint az „új rend" létrehozásának a kudarcaiból származtak. A „kooperatív intervenciós" politika kritikusai abból indulnak ki, hogy az „új világrend" a valóságban akkor alakulhat ki, ha a nemzetközi rendszer tagjainak az a „kritikus tömege" létrejön, amely a jólét és biztonság érdekében képes elvetni a hagyományos hatalompolitika módszereit. Ugyan a kritikusok az „elrettentés" és a „kényszerítés" gyakorlatát a folyamat egy bizonyos pontján maguk is elengedhetetlenek tartják, de álláspontjuk szerint ezeknek a szerepe mindig csak alárendelt, kisegítő jellegű lehet, mert ha az „erő" szabaddá teheti is az utat a pozitív változásokhoz, magukat a változásokat mégsem hozza létre. Az „új világrend" építésében a „kényszerítő erők" szerepének eltúlzása elhomályosíthatja a mögötte rejlő kreatív erőket s a politikai-kulturális, kollektív tanulásnak azt a folyamatát, amely Japán és Németország demokratikus „világkereskedelmi állammá" válásában éppúgy megfigyelhető volt, mint az Egyesült Államok vietnami és a Szovjetunió afganisztáni és közép-európai kivonulásában.6 4 Külpolitika
