Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - DOKUMENTUM - Sz. Bíró Zoltán: Kelet-Közép-Európa és Oroszország érdekei
Dokumentum léseit, Moszkva ugyanis hosszú időn át adós maradt ezzel. A NATO-bővítés 1993 őszétől kezdődő különböző formájú rosszallása ugyanis tartalmas ellenjavaslattal nem egészült ki. Ezen a helyzeten érdemben, nem változtatott a Kül- és Védelem- politikai Tanács második jelentésében megfogalmazott ajánlat: Kelet- és Közép-Eu- rópa ne a NATO-hoz, hanem az EU-hoz csatlakozzék. Ez az első pillantásra vonzónak tűnő ötlet azonban több problémát is felvet. Mindenekelőtt kár, hogy Moszkvában és nem Brüsszelben fogalmazták, és mert az ajánlat a NATO-bővítés elkerülésének kontextusában merült fel, kísértett a gyanú: Moszkva nem őszinte. Azért támogatja az EU-bővítést, mert azt sokkal nehezebbnek és jóval távolibbnak tartja. így az ajánlat nem több, mint bővítéselhárító technika. A negyedik jelentés mintha ezen a képen is módosítana. A '97-es tanulmány ugyan megpróbál érveket felhozni a régió párhuzamos katonai és gazdasági integrálása ellen, ám az elemzés végső politikai üzenete mégiscsak az, hogy a folyamat ma már aligha föltartóztatható. Oroszországnak így nem a bővítés blokkolásával kell foglalkoznia, hanem a rövid időn belül kialakuló új helyzethez kell minél hatékonyabban alkalmazkodnia. Erre pedig csak akkor lesz lehetősége, ha rátalál a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés technikáira az „EU-Kelet-Közép-Európa-Oroszország"-háromszögben. És lényegében ez a politikai ajánlás jelenti - a közép- és kelet-európai régió iránti új típusú figyelem mellett - a '96 őszétől mind jobban kivehető orosz külpolitikai fordulat másik vonatkozását. Azt tudniillik, hogy mindinkább előtérbe kerülnek a bővítésért cserébe kialkudható gazdasági engedmények és előnyök. Moszkva ugyan még ebben a periódusban is megkísérelte a NATO keleti expanzióját egy kompromisszumnak szánt nem gazdasági természetű ajánlattal korlátozni, miszerint csupán politikai bővítésről lehet szó, ám a katonai infrastruktúra kiterjesztéséről semmiképpen. A terv azonban - noha Moszkva máig napirenden tartja -, úgy tűnik, nem talál kedvező fogadtatásra. Ugyancsak ebben az időszakban merült fel megint csak a kompromisszumkeresés jegyében befolyásos tanácsadói körben egy olyan átfogó, „második Helsinkit" idéző tárgyalássorozat ötlete, mely Oroszország számára presztízsveszteség nélkül tudná elfogadtatni a NATO-bővítés nyomán kialakuló új európai helyzetet. Ezek az orosz kezdeményezések már jelezték: Moszkva megpróbál kihátrálni az állandó „nyet"-ek hajtogatásával magának kialakított zsákutcából. Mindazonáltal a NATO-bővítésre vonatkozó moszkvai megegyezési készség alapvető oka belpolitikai természetű. Azokkal az igen jelentős gazdasági és belpolitikai változásokkal áll összefüggésben, melyek jórészt az elmúlt két évben játszódtak le. A '94 nyarától felgyorsuló privatizációs folyamat nyomán olyan jelentős új tulajdonosi csoportok jelentek meg az orosz politika színterén, melyek mind nyilvánvalóbban és egyre közvetlenebbül tartanak igényt az orosz bel- és külpolitika irányítására. Némi túlzással azt lehet állítani - és ennek látványos bizonyítéka volt a '96-os el112 Külpolitika
