Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Pirityi Sándor is kiolthatja a helyi válságok tűzvésszé terebélyesedésének kockázatát. A berlini fal leomlása nem vethet vissza bennünket 1914-be. Kizárva a legdrámaibb forgatókönyveket, folytatni tudjuk immár a hagyományos leszerelés folyamatát... Többé nem kell ellenségeket vagy célpontokat felrajzolni, mert az elrettentés csakis körkörös lehet. Kevésbé az elrettentés technikai, mint inkább politikai oldalából kiindulva kell cselekednünk, európai konszenzust kell elérnünk abban, hogy a francia és a brit nukleáris erő hozzájáruljon az Európai Unió biztonságához."5 1992 óta Franciaország és Nagy-Britannia vegyes bizottsági keretben párbeszédet folytat az atomelrettentésről. Ez a bizottság, amely évente közös jelentést bocsát ki, 1994-ben tanulmányozta az elrettentés „európai dimenzióját", 1995-ben pedig vizsgálódásának tárgyává tette az elrettentés szerepét bizonyos új kockázatokkal szemben. Megkísérelte meghatározni, hogyan viselkedjék a két állam egy olyan előre látható stratégiai helyzetben, amikor törékeny és labilis politikai helyzetű országokban megjelennek tömegpusztító fegyverek, például ballisztikus rakéták vegyi és biológiai töltettel. A vegyes bizottság folyamatosan vizsgálja az atomhadászati doktrínák közötti eltéréseket, a nukleáris fegyverek biztonságának problémáját, de az atomleszerelés lehetőségeit is a harcászati atomfegyverekkel teletűzdelt Európában.6 Amikor Jacques Chirac francia köztársasági elnök 1995 júniusában utasította a kormányt a szárazföldi állomásoztatású interkontinentális rakétáknak a 70-es években Haute Provence megyében kiépített rendszere felszámolásának tanulmányozására, nyomban felvetődött az elrettentés „európai dimenziójának" várható alakulása 2000 után. Francia elemzők rámutattak, hogy Franciaország és Nagy-Britannia az a két európai ország, amely rendelkezik az atomfegyverek egész skálájával, és egyikük sem kerülheti meg a doktrinális kérdést: mi lehet az elrettentés hozzájárulása egy épülőfélben levő európai védelmi identitáshoz, tekintettel egy szuverén államnak saját nemzeti atomfegyvertárával kapcsolatos szinte kizárólagos felelősségére. A vezérkaroknak számolniuk kellett azzal, hogy ha a hadászati „hármas" (szárazföldi, tengeri és légi indítású atomfegyverek) két összetevőre zsugorodik, akkor csökken az alkalmazhatóság rugalmassága. Másfelől, a „nemzeti" elrettentés Európára való esetleges kiterjesztése a hiteles eszközök nagyobb változatosságát teszi szükségessé. A két dolog összeegyeztethetetlennek látszott, hacsak nem adják át a „körkörös" fegyverkészletet egy még nem létező európai végrehajtó hatalomnak, nem tévesztve szem elől, hogy ennek a fegyverkészletnek továbbra is szolgálnia kell a szoros értelemben vett nemzeti „létérdekeket". A francia katonapolitikai gondolkodásban nem lebecsülhető szerepet kaptak maguk az atomfegyver-kísérletek is. Jelezték a hatalmi dinamikát, a katonai hadi- technikai erőfeszítések folytonosságát, a feltörési eltökéltséget, a nemzeti dacot, egyben az európai ambíciókat, elhivatottságot és küldetéstudatot. Ha persze a kísérle74 Külpolitika
