Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Pirityi Sándor állásban" a hegemóniaharc, a hatalmi vetélkedés, az individualista érdekérvényesítés hol ködösített, hol teljesen áttekinthető színterei. Szó van továbbá a francia kül- és katonapolitika néhány évtizedes egyirányú, de kanyargós útszakaszáról, a függés és a függetlenség váltakozásáról, helycseréiről, az integrációkon belüli és kívüli kiilönutasság jegyeiről és lehetőségeiről, egy állam kontinentális és egy másik állam interkontinentális öntudatáról, ezek ütközéséről. A téma eleve kimeríthetetlen, úgy tűnik, csak „körüljárni" lehet. A kuszaság, a kétértelműségek, az ingadozás, az irányváltások túl sűrűek ahhoz, hogy minden fordulatot részletezni lehessen, nem is szólva az éppen csak körvonalazódókról. A vizsgálódás inkább illusztratív, mint elemző, mozaikjaiból legfeljebb egy keret nélküli összkép állhat össze. Nukleáris elrettentési vonulat Amikor Franciaország 1960. február 13-ának reggelén Regane kísérleti telepén végrehajtotta első atomrobbantását, nemcsak azt tudatta a világgal, hogy belép az „atomklubba", hanem azt is, hogy megpróbál véget vetni az amerikai gyámkodásnak, és önállóbb pozícióra tart igényt a NATO-ban, amelynek akkor már több mint egy évtizede volt tagja. Párizs atomprogramja, amely kezdettől fogva önállóbb és nemzetibb volt, mint a brit program, biztosítani volt hivatott Franciaország részvételét egy olyan NATO-stratégiában, amely megfelelt a francia nemzeti érdekeknek. Emellett az Egyesült Államok és Anglia „különleges viszonyának", annak a nukleáris együttműködésen alapuló katonapolitikai kapcsolatrendszernek az aláásását is célozta, amely kivételezett helyzetet biztosított Londonnak az európai NATO-tag- államok között. A francia elrettentési stratégiának eredetiséget kölcsönzött „az erősebb elrettentése a gyengébb által" koncepció, amely az atomfegyver „kiegyenlítő erejéből", tehát az adott esetben Franciaországnak abból az elérendő célként meghatározott képességéből adódott, hogy különböző katonai potenciállal, különböző nagyságú területtel és eltérő földrajzi adottságokkal rendelkező államok katonai-politikai erejét nivellálhatja. De Gaulle óta a katonapolitika alapját és a diplomácia eszközét is látta Francia- ország az atomfegyverben. A nemzeti nagyságnak az elnök által hirdetett doktrínájából kifejlődött egy sajátos „nukleáris nacionalizmus", amely törvényszerűen bonyolult ellentmondásokat szült. Egyfelől Párizs katonapolitikai önállósága „antiatlantizmusban" jutott kifejezésre, és ez rányomta bélyegét az „európai építkezésre". Másfelől a 70-es évek kelet-nyugati politikai enyhülésének időszakában Franciaország negatív álláspontot foglalt el a leszerelés, a fegyverzet-ellenőrzés és a „katonai enyhülés" majd, minden konkrét kérdésében. A francia atomfegyvernem70 Külpolitika
