Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - INTEGRÁCIÓ, REGIONALIZMUS,KISEBBSÉGEK - Hamerton-Kelly, Robert: Nemzeti kisebbségek és az európai integráció: egy elmélet perspektíva
Nemzeti kisebbségek és az európai integráció: egy elméleti perspektíva jelöl Magyarország, az adott kisebbség és a másik állam viszonylatában. Ez azt jelenti, hogy az első piramis sem lehet tisztán külső természetű, mert belpolitikai aspektusait nem lehet kiiktatni. Magyarország nemzetközi kapcsolatainak jellegét - éppúgy mint Romániáét és Szlovákiáét -, a háromszög pólusai jellegüket jelentős mértékben meghatározzák. A pólusok: az anyaország, Magyarország (M), a kisebbség (K), és a befogadó ország. Ezek bármilyen esetben a következő felállást adják: M-K-R, vagy M-K-Sz. Az Antall-elv ezt elismeri, a horni politika pedig meg kívánja változtatni. Nemrégiben Rogers Bruhbaher hasonló szellemben elemezte a balkáni helyzetet, így érvelésének összegzése segít megerősíteni elméleti modellemet. Lényegében megismétli azt, amit fentebb Közép-Európával kapcsolatban kifejtettem. Olyan elemzési modellt javasol a kisebbségek helyzetére, amely háromszögekkel operál, és szigorúan egymásra vonatkoztatott.1 Magától értetődően három entitás játszik szerepet a hidegháború utáni kisebbségi problematikában: maga a kisebbség, az állam, ahol élnek, és a szomszédos állam, amely a kisebbség kulturális és nem politikai otthona. Bruhbaher jogosan hangsúlyozza a hidegháború utáni államok „nemzetesítő" természetét, amely alatt a nacionalizmus viszonylag agresszív jellegét érti. A volt Jugoszlávia a legvilágosabb példája ennek, de tetten érhető a poszt- szovjet térségben is. A korábbi román politika azonban nem egyszerűen „nemzetesítő", hanem hipernacionalista2 volt. Románia hetven éve, Trianon óta folytatja nemzetállam-építő politikáját. Ennek ellenére hetven év alatt sem tudta elérni, hogy a románok biztonságérzete és önbizalma meglegyen, ami lehetővé tenné a kisebbségi probléma dél-tiroli (Alto Adige-i) mintára való megoldását. Bruhbaher arra hívja fel a figyelmet, hogy a háromszöget formáló három entitás önmagában nem stabil, ez a stabilitás csak egymáshoz viszonyítottan létezhet. Az utánzási elmélet azt mondja, hogy a történelmi helyzetek instabilak, mert a vágy vágyat utánoz és így egyetlen pólus sem vonhatja ki magát a többiek hatása alól. Hasonlítsuk össze Bruhbaher elemzését Szerbia és Horvátország viszonyáról Girard hasonló kísérletével. Bruhbaher azt állítja, hogy a három szereplő, a horvátok, a szerbek és a horvátországi szerb kisebbség „három egymást átfedő és egymást kölcsönösen erősítő folyamat részesei": „a nemzetesítő" Horvátország, az ottani szer- bek nacionalista válasza és a militáns anyaország, Szerbia. Girard azt mondja, hogy ez az „utánzási rivalizálás eszkalációjának" eredménye, de elméletét nem fejti ki bővebben. Az én magyarázatom a következő: a szerb nacionalizmus újjáélesztése Milosevics által saját hatalmi céljai érdekében a horvát nacionalizmusnak mint riválisnak az újjáéledését provokálta. A két ország egymás vetélytársa volt a jugoszláv föderáció 1920-as megalakulása óta, és amikor Szerbia a föderáció felbomlását „Nagy-Szerbia" visszaállítására igyekezett kihasználni, ez Horvátországot önvédelemre késztette. Ennyi elég is, hogy bemutassuk Bruhbaher Balkán-elemzését, amely 1997. mjár 47
