Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - AZ UNIÓN KÍVÜL - Balogh András: Az európai integráció és a mediterrán egység
Az európai integráció és a mediterrán egység a Mediterráneum öröklött ellentétei globális politikai dimenziókat kaptak, és a hídépítés lehetőségei még inkább összeszűkültek. Az egység nem állítható helyre A kétpólusú nemzetközi rendszer megszűnése után teljesen új világhelyzet alakult ki. Ez a közhelyszerű megállapítás azon kevesek közé tartozik, amelyeket vitathatatlannak tekintenek a társadalomtudósok, politikusok és általában a közvélemény. Ha a történelmi jelentőségű és radikális átalakulásnak a megnyilvánulásait a Földközi-tenger térsége egysége szempontjából vizsgáljuk, akkor viszont azt állapíthatjuk meg, hogy semmiféle olyan jelentős elmozdulás nem történt, amely a térség említett három civilizációs köre közötti jelentős közeledés irányába hatna. Az elmúlt években a Föld különböző részein felerősödött integrációs törekvések erőteljesen érintik a Mediterráneumot is. Korunk két leghatékonyabb nemzetközi integrációja, a NATO és az Európai Unió számos Földközi-tenger melletti országot is magába foglal, mégsem tekinthető a mediterrán egység előmozdítójának. A NATO kifejezetten a transzatlanti biztonsági együttműködés formája, amely ugyan felvett a mediterrán civilizációs körökhöz tartozó országokat, de egyáltalában nem áll szándékában, hogy észak-afrikai országokat vonjon be a tagjai közé. Az Európai Unió nagy fontosságot tulajdonít a Földközi-tenger térsége egészének. Meghatározó szerepet játszik a Földközi-tenger déli és keleti partvidéke országainak külkereskedelmében, és többükkel társulási szerződést kötött. A Földközi-tenger néhány kicsiny és fejlett szigetországa tagjelöltként is szóba jön. Még az is lehetséges, hogy az Európai Unió Törökországgal is tárgyalásokat kezd a csatlakozásról. Mára azonban nyilvánvaló, hogy az egyes dél-európai országokban hangoztatott, és azokban sem domináns véleményektől eltekintve az Európai Unióban senki sem gondol komolyan az afrikai és nyugat-ázsiai Földközi-tengeri országok teljes integrálására. Az Európai Unió mediterrán tagjainak (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Görögország) kapcsolatrendszere az Európai Unió tagjaival jóval erősebbek, mint a többi - akár európai, akár afrikai vagy ázsiai - mediterrán országgal. Gazdasági fejlettségük, intézményi rendszerük és értékrendjük alapján a közép-európai országok sokkal közelebb állnak az unió egészéhez, beleértve a délieket, mint az észak-afrikaiak vagy levanteiek. Vagyis az erősödő európai integrációs törekvések sem változtatják meg az elmúlt másfél ezer év fő trendjét: nincs lényeges előrelépés a mediterrán egység helyreállítása területén. Az európai és atlanti integrációkhoz való eltérő kapcsolat pedig összefügg a manapság egyre gyakrabban hangoztatott civilizációs különbségekkel. Huntington ismert tézisei jól mutatják azt az erősödő nyugati intellektuális áramlatot, amely hosszú távon is érvényesnek és sok tekintetben a gazdasági, társadalmi, kül- és biztonságpolitikát meghatározó faktornak érzi a civilizációs különbségeket. Márpedig a Mediterráneum ma nem egy közös civilizáció központja, hanem különféle civilizációk alkotórésze, esetenként csak perifériája. 1997. tavasz 125
