Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után
Nemzetközi rendszer és elmélet n kelet-nyugati konfliktus utón együttműködnek. Ez volt a helyzet az 1991. évi Öböl-háború idején, amely az ENSZ égisze alatt a klasszikus nagyhatalmi egyetértés esete volt36. A neoliberális instítucionalizmussal szemben a realisták azt hangsúlyozzák, hogy a lényeget illetően a nemzetközi intézmények nem vagy csupán kis mértékben képesek enyhíteni a nemzetközi anarchián, és az államok közötti együttműködésre gyakorolt hatásuk sem akkora, ahogy azt a neoliberális kiindulás feltételezi37. Emst Otto Czempiel arra utal, hogy a nemzetközi rendszeranarchiából származó erőszakhajlam visszaszorítására a nemzetközi szervezetek nem elegendőek, mivel a kis és nagy államok közötti hatalommegoszlásnak megfelelően módosulhat a nemzetközi rendszerben megfigyelhető erőszakhajlam. Végső soron az anarchikus rendszerstruktúrából származó erőszak semlegesítéséhez két dolog szükséges: a rendszertagok nagyságrendjének megközelítőleg azonosnak kell lennie és nemzetközi szervezetekben kell egyesülniük, amelyek a tájékoztatás útján csökkenthetik az anarchiát. Csak ilyen feltételek között érvényesülhet az erőszak elkerülésének a tendenciája, amely minden demokratikus rendszer inherens eleme38. A nagy intézményesítettségi fokkal rendelkező Nyugat-Európa különösen alkalmas terület a liberális és a realista megközelítés összehasonlítására. Ha a realista megközelítés áll közelebb a valósághoz, úgy az intézmények, a nemzetközi szervezetek nem jelentenek különösebb változást. Az újraegyesítéssel Németország szerepében a „back to the future" állapot következik be és, ahogy John Mearsheimer prognosztizálja, a hidegháború után az Európai Unió összeomlásával, de legalábbis meggyengülésével lehet számolni39. Ha a liberális institucionalisták elméletei adekvátak, úgy a nyugat-európai intézmények működési szabályaikkal korlátozzák az államokat, és lehetőséget biztosítanak az államoknak az együttműködésre, mégpedig oly módon, hogy biztosítsák saját érdekeik követését anélkül, hogy más államokat fenyegetnének. A nyugat-európai integráció fejlődése számos példát nyújt a nemzetközi intézmények és a nemzeti érdekek összefüggésére. A második világháború utáni NSZK esetében arra láttunk példát, miként „pótolták" és depolitizálták a nyugat-európai intézmények egy megosztott nemzet nemzeti érdekeit, illetve miként vált lehetővé az integráció multilaterális kereteiben a nemzeti érdekek korlátozott megfogalmazása (Európa mint „póthaza"). Sok megfigyelő számára a német megosztottság megszűnése - Európa „helyett" vagy „mellett"- a nemzeti érdekek újrafogalmazását és erőteljesebb érvényesítését jelentheti egy olyan Európai Unióban, amely történelmi előfeltételeinek „elfogyasztásával" önmaga újrameghatározásának a feladata előtt áll. Franciaország és Nagy-Britannia esetében arra látunk példát, miként nyújtottak az európai intézmények kereteket egyfelől Németország ellenőrzéséhez, másfelől, gyarmatbirodalmaik felbomlása után, nemzeti érdekeik hatékonyabb érvényesítéséhez. A francia Európa-politika jó példa arra, hogy miként szolgált az európai integráció Párizs egyedüli vagy „megosztott" vezető szerepének a biztosításául, amely adott esetben nem zárta ki Afrikában nemzeti érdekeinek unilaterális érvényesítését. A thatcheri brit Európa-politikában jól látható a kormányközi együttműködés és a szupranacionális piac vitális fontosságának az 1996. tmnsz 93
