Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 3-4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Posztmodern világrend Korszak- vagy paradigmaváltás a nemzetközi rendszerben?
Posztmodern világrend gyobb közösségek rendkívül erőteljes mozgósító erővel rendelkeznek, benne élnek a köztudatban, szerves részét képezik a civilizációnak, egyúttal a sajátot, a (sohasem létezett, ezért is nagyon vágyott) egységet jelenítik meg, ezért a rájuk való hivatkozás, az ezekben a kategóriákban való gondolkodás háttérbe szoríthatja a modern nemzetközi rendszer, a modernitás logikájának megfelelő intézményekben, kategóriákban való gondolkodást és az ennek megfelelő cselekvést. Bertrand Badie helyesen mutat rá eme politikai rendszerek „felemás természetére", amely „az uralkodó állammodell átvételéből és... egy endogén társadalmi-politikai rendszerre való támaszkodásból áll össze". Ebben a kettős struktúrában „egymás mellett léteznek a külvilág intézményi áramkörébe tökéletesen adaptálható hivatalos diplomáciai apparátusok és azok a paraetatikus döntési struktúrák, amelyek többnyire érthetetlenek a nyugati partnerek számára és amelyek nem integrálódnak a nemzetközi intézményi hálózatba".83 Kissé pontatlanul úgy is fogalmazhatnánk, hogy egymás mellett léteznek teljesen más szervezőelvek alapján fölépülő és rendezőelvek alapján működő modern és premodern struktúrák, amelyek voltaképpen nem is ugyanabban a koordináta-rendszerben helyezkednek el. A premodern viszont azért nem pontos kifejezés, mert nem a modernitást időben megelőzőről, hanem azzal együtt létezőről van szó, amelyre a modern struktúrák mindenképpen hatást gyakorolnak. Ezért inkább extramodem, vagyis a modernitáson kívüli, vagy egész egyszerűen tradicionális struktúrákról beszélhetünk. (A tradicionális természetesen nem a változatlan formában megmaradt régit, hagyományosat jelenti. Maga a tradíció ugyanis állandóan változik, módosul, átalakul, és nagymértékben alkalmazkodik a változó külső feltételrendszerhez!) Ez a kettős struktúra nem csupán az iszlám-arab világra jellemző, de talán ott nyilvánul meg a legszembeötlőbben. A nemzetközi rendszer, a nemzetközi kapcsolatok szempontjából azzal jár, hogy ezek az országok általában két külön síkon mozognak: az egyik játékszabályai megfelelnek a nemzetközi jognak és a nemzetközileg elfogadott normáknak, a másikéi viszont nem, ez utóbbi síkon alkalmazott szabályok viszont általában megfelelnek az adott civilizáció és kultúra hagyományos értékrendjének! A Nyugat ez utóbbival többnyire nem tud mit kezdeni, s esetenként saját nézőpontjából érthető, mégis olyan túlzó és leegyszerűsítő kategóriákat alkalmaz, mint a Badie által példaként említett „terrorista állam". A terrorizmust és a fundamentalizmust említi példaként Edward Said mint a Nyugat központjaiban kreált transznacionális fogalmakat, amelyek jelentős mozgósító erővel bírnak, és szinte szükségszerűvé teszik, hogy a nyugati ethoszt a mérsékletesség, racionalitás jelzőkkel ruházzák fel, s mindezek hatására jogos bosszúság tölt el minket, másokat pedig már ellenségnek tekintünk, akik le akarják rombolni civilizációnkat.84 Ugyanez a helyzet a másik oldalon is - állapítja meg -, hiszen ugyanez tapasztalható a muszlimok, az afrikaiak vagy az indiaiak részéről, amikor a Nyu1996. ősz-tél 23
