Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 2. szám - VITA - Vit László: Kel-e Magyarországnak a NATO?
Kell-e Magyarországnak a NATO? latos bizonytalanságnak". Hiszen - hogy ne legyen kétségünk, hogy miféle bizonytalanságra is gondol - „a csatlakozás növeli az új tagállamok külső biztonságát". (Annak ellenére, hogy a segítségnyújtás vagy intervenció alapjául szolgáló 5. cikkely, amely egyébként csak önkéntes beavatkozást tesz lehetővé, elavult.) Valki azonban határozottan a kollektív védelem kötelezettségének eltörlése ellen van, és - elfeledkezve a szervezet politikai fontosságáról, amit az imént méltatott - így háborog: „Mi értelme lenne egy kollektív védelmi szervezetnek a kollektív védelem megtartása nélkül?" De szkeptikusan utal a lehetőségre: miért is vállalnák a amerikaiak a „globális nukleáris háború veszélyét egy olyan ország védelmében, amelyet nem képesek megtalálni a térképen?" Valki szerint nehezen képzelhető el, hogy a kiszámíthatatlan társadalmi-politikai folyamatok által kirobbantott fegyveres konfliktusoknak „az új tagállamok részeseivé váljanak..., hiszen olyan erő állna mögöttük, amely bármely államot elrettentene fegyveres eszközök alkalmazásától". Igaz, hogy a NATO és a WEU a keleti katonai tömb felbomlására intervenciós kapacitásának növekedésével válaszolt. Létrehozta a Szövetséges Mozgó Erőket és a Szövetséges Gyors reagálású Erőket. Csakhogy mindettől nem nő, hanem csökken az európai biztonság. A volt keleti katonai tömb önálló nemzeti hadseregekké fejlődött vissza. Mivel ezek a nemzetállamok fegyverzetüket elavultnak érzik, fegyverkezési versenybe kezdenek. A nemzeti hadseregek önálló szervezetekként nyomást gyakorolnak a kormányukra, hiszen létérdekük függ a fejlesztésektől. így a regionális konfliktusok, a polgárháborúk bizonyos körülmények között átcsaphatnak az államok közötti háborúba, és senki sem garantálhatja megfékezésüket. A belépés kedvező gazdasági következményeinek bizonyítására Valki Keleti György honvédelmi minisztert idézi: „A tőke végül odamegy ahol jól érzi magát." Előny még, hogy meg lehet takarítani a magyar hadsereg elkerülhetetlen modernizációs kiadásainak nagy részét. Más nyilatkozatok és a beindult fegyvervásárlások az ellenkezőjére utalnak. Nem igaz, hogy „a belépés pontos feltételeit még senki sem ismeri, és nem tudjuk, hogy mennyit kell áldozni a tagságra... vagy hogy „bizonyosak csak abban lehetünk, hogy - a modernizációs költségek alacsonyabb volta miatt - nem többet, mintha kívül maradunk". A viszonylag szegény országok számára a NATO „katonai kultúrájához" és a haderő struktúrájához való alkalmazkodás nagy anyagi terheket róna. A kiterjesztés egyes államok kirekesztését és egy korszerűtlen biztonsági politika régi konfrontációs mintáihoz való visszatérést jelentené, amely a biztonságot a katonai fölénnyel és a hatalom kiterjesztésével akarja helyettesíteni. Aligha tekinthető tehát a NATO olyan biztonsági tényezőként, amely a bizonytalan- sági érzésünket csökkentené. Azt Valki sem tagadja, hogy a NATO szerepe egy radikális összeurópai leszerelési program kezdeményezése és lebonyolítása lenne, hogy a válságok megelőzése helyes cél, és a politikai beavatkozás célszerűbb, mint a katonai. De mivel a NATO ilyen „preventív stratégiát nem dolgozott ki, az új európai biztonsági architektúra nem látszik körvonalazódni sem az EBBE, sem az EK keretében", azt javasolja, hogy inkább fogadjuk el mi is a konzervatív politikát. De nemcsak azért elhibázott ez a magyar politika, mert egy olyan szekérre akar felkapaszkodni, amely nem veszi fel, viszont illúziókat ébreszt - egyébként hamisan tüntetve fel 1996. nyár 131
