Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 2. szám - VITA - Vit László: Kel-e Magyarországnak a NATO?
Kell-e Magyarországnak a NATO? Valki szkepticizmusa sejteti, hogy mindezt ő is tudja, de mivel elkötelezett támogatója a katonai szövetségbe lépésnek, igyekezete arra irányul, hogy a kiterjesztés magyar érveit általánosítsa, és beépítse az európai biztonság fogalomrendszerébe. Ehhez mindenekelőtt el kell „tüntetnie" a kelet-európai kisországok közötti különbségeket és érdekellentéteket, vagyis lényegében egységes tömbként kezelni a posztkommunista országokat. A kulcskérdés tehát az országok közös geopolitikai jellemzőinek meghatározása. A „semleges ütközőövezet" kifejezést az orosz politika zsargon alkalmazza. A nyilatkozatok szerint egy ilyen övezet fenntartása állítólag egy szuperhatalmi státusra törekvő O- roszország érdeke lenne. Csakhogy Valki - helyesen - kétségbe vonja, hogy a „birodalmak feltámadjanak, éppen ellenkezőleg, a történelmi trend a birodalmak végleges felbomlásának irányába mutat". Az ütközőövezet különben is valamiféle katonai tartalmat sejtet, márpedig Moszkvának se oka, se ereje nincs a terjeszkedésre. Egy esetleges nukleáris csapás is csak akkor irányulhatna egy ilyen zónára, ha ide atomfegyvereket telepítenének, a nukleáris „ütközőövezetnek" pedig végképp nincs hadászati értelme. A de facto semleges, gyengén felfegyverzett országok övezete mint fenntartandó pozitívum szerepel a Karaganov-jelentésben, amely a kibővítés oroszországi ellenérveit és esetleges ellenreakcióit dokumentálja. Kétségtelen, hogy ez a kinyilatkoztatás utal a nagyhatalmi szerepkör visszaszerzésének szándékára, sőt az is elmondható, hogy ez egyfajta orosz beavatkozás a térség országainak szuverenitásába. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezek az óhajok aligha válthatók át egyfajta gazdasági vagy politikai befolyásra. Ha befolyási övezetként határozzuk meg a térséget, akkor elsősorban a nyugati befolyásra gondolunk. Csakhogy, bár ez a kelet-európai politikai elit vágyálma, nem beszélhetünk egyértelműen a nyugati hagyományos politikai-gazdasági befolyás növelésének érdekéről sem. Németországnak és Franciaországnak ugyan fűződik ahhoz kontinentális érdeke, hogy a térség egyes országaival szorosabb kapcsolatot létesítsen, viszont ennek az égvilágon semmi köze sincs a katonai integrációhoz. Az ütközőzónánál vagy a befolyási övezetnél azonban Valki fontosabbnak tartja a keleteurópai térség instabilitásának hangsúlyozását. A római csúcstalálkozón a résztvevők is azt szögezték le, hogy a korábbi fenyegetettség nem létezik többé, és nem az előre megfontolt agresszió veszélye fenyegeti a tagállamokat, hanem inkább a kelet-közép-európai régió országainak instabil (gazdasági-politikai) állapota. „Alapvető német érdek - idézi Volker Rühe nemzetvédelmi minisztert -, hogy a stabilitás és az instabilitás, a gazdaság és szegénység határai ne essenek egybe a NATO, valamint az Európai Unió, és így Németország keleti határaival." A római csúcstalálkozón az is megfogalmazódott, hogy csak azok a konfliktusok veszélyesek a tagországokra nézve, amelyben külső hatalmak vesznek részt, és amelyek átterjedhetnek a NATO-országokra. Valki a „bizonytalansági érzésekre" hivatkozik, az orosz politikusok „aggodalmat keltő" nyilatkozataira, a feltámadó „román és szlovák nacionalizmusra", sőt a helytelen antalli „revíziós politikára" is. De legfőbb érve a politikai elit történelmi tudata, amelyet sommásan az elit tagjainak személyesen átélt élményeivel, az '56-os forradalommal, és a prágai tavasszal azonosít. Csakhogy kissé egyoldalú a „kiszámíthatatlan térség" bélyegét sütni a 1996. nyár 129
