Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1996 (2. évfolyam)
1996 / 1. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA - Molnár Gusztáv: Fordulópont a magyar külpolitikában
Fordulópont a magyar külpolitikában siti a többség nacionalizmusát és autoritarizmusát, a különösség társadalmi és politikai igényéről való lemondást hirdeti vagy ajánlja. Ahol a társadalmi és politikai külön identitás történelmi adottság, csak a devo- lúció programja segíthet, amely azt igényli az államtól, hogy közjogi kompetenciái egy részét választott tartományi parlamentetekre ruházza, amelyek a területükön élő, a közös civilizációs hagyományokhoz lokális szinten jobban kötődő polgárok gazdasági és - ahol vannak ilyenek - nyelvi-kulturális, vagyis nemzetspecifikus érdekeit is hitelesen és ténylegesen képviselik. így sikerülhet alulról felfelé, demokratikus úton megvalósítani azt, amit a nemzetet felülről lefelé, adminisztratív eszközökkel építő állam fizikai erőszak alkalmazása nélkül sohasem lehet képes megvalósítani, nevezetesen a belső politikai, társadalmi és végső soron kulturális integrációt. Gianfranco Miglio, az olasz föderalizmus teoretikusa szerint az olasz tartományok közötti alapvető földrajzi, etnikai, történelmi-intézményi és kulturális különbségeket csak formálisan megszüntető olasz nemzetállam eleve adott működésképtelenségét csak tovább fokozta az a tény, hogy ma már semmilyen nagyobb nemzetállam sem lehet képes egyetlen mindenható központból irányítani az emberek gyorsan növekedő és változó igényeinek kielégítését.13 Ha Nagy-Britanniáról, Franciaországról, Olaszországról, de ugyanígy az ő mintájukat követő Romániáról vagy Szerbiáról elmondhatjuk, hogy ezek túlcentralizált, a devolúció elvének és gyakorlatának elfogadása és alkalmazása nélkül egyre sebezhetőbbé váló államok, Szlovákia és néhány más frissen megalakult állam éppen az ellenkező végletet képviseli. Az eltérő történelmi identitású tartományokból összetevődő államok saját területük fölötti korlátlan szuverenitása legalább annyira visz- szataszító, mint a polgárait korlátlanul birtokló vagy birtokolni vélő zsarnoki állam. A nagyobb állami struktúrák szétesése révén keletkezett új államok görcsös törekvése az áhított mindenhatóságra ezen kívül még nevetséges is. Ma még mindenkinek nehezére esik levetni a megszokott nemzetállami gúnyát. Nekünk, magyaroknak is, pedig a nemzetállamiság kora számunkra a frusztrációk kora volt. Talán azért is, mert Ausztriával és Csehországgal, Szlovéniával és Horvátországgal, az észak-olasz Padaniával és Bajorországgal, ezekkel a nyugati szomszédságpolitikánk szempontjából meghatározó jelentőségei államokkal vagy kvázi-álla- mokkal együtt a mi igazi hagyományunk a Kosáry Domokos által annyiszor megidézett kisállamiság volt. Az a bizonyos Kleinstaaterei, amelyet poroszok és oroszok, angolok és franciák, haladók és reakciósok egyaránt szidalmaztak és becsméreltek. Kosáry Domokos definíciója szerint „az olyan kisebb-nagyobb politikai egységek, amelyek bizonyos önállósággal, politikai intézményekkel, hagyományokkal és 'állameszmével' bírtak, akkor is államnak tekinthetők, ha egy szélesebb körű politikai szervezeten belül, annak többé-kevésbé alárendelten foglaltak helyet". 1996. tavasz 19
