Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Valki László: A NATO keleti politikájának alakulása
A NATO keleti politikájának alakulása Továbbra is homályban maradt tehát az a kérdés, hogy melyik ország, mikor, milyen feltételek mellett válhat a NATO tagjává. Következtetések Az elmúlt öt esztendőben hozott NATO-döntések áttekintése azt mutatja, hogy a Szövetségnek sem közvetlenül 1989-et követően, sem később nem alakult ki egységes, koncepciózus „keleti politikája". A Szövetség nem tett kísérletet arra, hogy történelemformáló stratégiát alakítson ki Közép-Kelet-Európával kapcsolatban. „Keleti politikája" továbbra is kimerül annak latolgatásában, bővüljön-e a Szövetség kelet felé vagy sem. Ezért a térség a biztonságpolitika fontosabb kérdéseiben még hosszú ideig továbbra is magára lesz utalva. Az Észak-atlanti Szövetség nem mutatta a jelét annak, hogy a térség bármely államának biztonságát kész lenne szavatolni, még kevésbé annak, hogy — más nemzetközi szervezetekkel karöltve — lépéseket tegyen gazdasági és társadalmi stabilitásának megőrzésére. Egyes NATO-politikusoktól számosán kaptak ugyan bátorító kijelentéseket, maga a szervezet azonban 1990 óta sohasem gondolt komolyan „kemény" garanciák nyújtására. A békepartnerség keretében ugyan értékelhető segítség várható az Észak-atlanti Szövetségtől, de az utóbbi egészen biztosan nem fog vállalkozni arra, hogy elejét vegye a térségben fegyveres konfliktusok kitörésének. Ez pedig azt jelenti, hogy a térség országai — nem rendelkezvén jelentős katonai erővel — a biztonságos lét feltételeit elsősorban saját szomszédaikkal kialakított politikai kapcsolataikon keresztül teremthetik meg. Az egyetlen kivétel ezen a téren valószínűleg csak az esetleg újraéledő orosz fenyegetés elhárítása marad. Az 1991-es moszkvai puccs idején tett emlékezetes NATO állásfoglalás tartalmát azóta több vezető nyugati politikus, köztük az amerikai elnök is megismételte, és nincs okunk arra, hogy kételkedjünk állításukban.50 Feltételezhető, hogy az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségesei veszély esetén visszatérnének ahhoz afeltartóztatási doktrínához, amelyet a megelőző évtizedekben nem mindig eredményesen ugyan, de kétségtelenül határozottan alkalmaztak. Voltaképpen a NATO „keleti politikájának" egész eddigi története elsősorban a Szovjetunióról, illetve legnagyobb utódállamáról, Oroszországról szól. Úgy tűnik fel, mintha végeredményben csak Moszkva politikája érintené a vezető nyugati politikusokat, mivel csupán az jelenthet fenyegetést a NATO-ra nézve. A hangsúly itt valóban a prevención van, amint hogy a hidegháború évtizedeiben mindig is azon volt. Bár a prevenciós intézkedéseknek természetszerűleg olyanoknak kell lenniük, mintha a szervezet tényleges fegyveres konfliktus megvívására készülne, a ténylegesség nyilvánvalóan kataklizmával járna minden érintett számára. Ezzel természetesen az esetleges agresszor is tisztában van, így korántsem közömbös, hogy a preventív lépések milyen mértékben lennének hitelesek, azaz hihetőek. Ezért a térség országainak nemzetbiztonsága szempontjából a fő kérdés most nem az, hogy Magyarországot és a többi közép-kelet-európai országot fel kellett volna-e már venni a 1995. tavasz 17
