Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)
1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Gyarmati István: Magyarország útja a NATO-ba
Gyarmati István hetnek be a Szövetségbe olyan konfliktusokat, amelyek katonai összeütközéssel fenyegetnek, illetve amelyek károsak lehetnek a Szövetség belső kohéziójára. (3j A haderő hatékony politikai és civil ellenőrzése, transzparenciája, beleértve a költségvetést is, a közös védelemhez való hozzájárulásra való készség (nemcsak szavakban, hanem tettekben is), az erre alkalmas haderő megteremtése illetve fenntartása Ez az elvárás igen sok vitát vált ki a jelöltek körében. Már az elvárások értelmezése is ellentmondásos: a legáltalánosabb hiba, hogy sokan, különösen a katonák, az elvárást minimalista módon értelmezik s pusztán a politikai ellenőrzés jogi feltételeinek megteremtésére redukálják, azzal érvelnek, hogy a haderő politikai ellenőrzésében a NATO tagjai között is jelentős különbségek vannak, hogy a szándék megvalósítása civil szakértők hiányában ma még nem lehetséges stb. Alapvetően ezzel kapcsolatban is le kell szögezni, hogy az új tagokkal szembeni elvárásokat nem a jelenlegi tagok gyakorlatából fogják csak levezetni, hanem a velünk kapcsolatos elvárásokból. Ezek, eltérő történelmi múltunk és a tagság elnyerésekor fennálló eltérő helyzet miatt, sok szempontból el fognak térni a jelenlegi tagok gyakorlatától — azokénál több, pótlólagos biztosítékokat is tartalmazni fognak s csak korlátozott mértékben tanúsíthatnak megértést nehézségeinkkel kapcsolatban. A haderő politikai és civil ellenőrzésének biztosítania kell a politika és a civil szféra tartalmilag is érvényesülő ellenőrzését a haderő felett, ami feltételezi a jogi szabályozás meglétét, annak érvényesülését, a védelmi politika transzparenciáját, a haderőnek a civil társadalomba való integrálódását, a civil szakértők jelenlétét a védelmi vezetés kulcsposztjain, a haderő belső viszonyainak a demokratikus államrend elvárásaihoz való igazítását s a haderőnek a modern nyugati koncepciókat meghonosított haderőkkel való interoperabilitását és korlátozott mértékű, de előrehaladó kompatibilitását. Ezek az elvárások nem elsősorban fegyverzettechnikai jellegűek, az átállás költségeire való hivatkozás nem lesz elfogadható a NATO számára. A NATO jövőbeni szerepének meghatározása, beleértve a bővítést is, elválaszthatatlan az Oroszországhoz való viszony alakulásától, azaz tágabb értelemben attól, milyen szerepet fog játszani Oroszország a jövő Európájában. Az erre a kérdésre adott válasz természetesen nagy mértékben függ attól, hogyan alakul Oroszország jövője. A legvalószínűbb szcenáriónak azt tartjuk, hogy Oroszország tovább halad a sajátos oroszországi demokrácia megteremtésének útján, de ez az út két értelemben is ellentmondásos lesz: egyrészt maga a folyamat lesz ellentmondásos, visszaesésekkel, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel tarkított, másrészt a demokrácia, amelynek megteremtése felé a folyamat halad, lesz sajátos, sok mindenben eltérő a demokrácia nyugati modelljétől. Ennek megfelelően Oroszország nem lesz olyan partner, mint amilyenek a nyugateurópai országok, a NATO tagjai és a kívül maradók egyaránt. Oroszország ezért nem 58 Külpolitika
