Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1995 (1. évfolyam)

1995 / 1. szám - BUDAPEST: KELLÜNK-E NEKIK? - Gyarmati István: Magyarország útja a NATO-ba

Gyarmati István nak. A konfliktusok nagy száma pedig még nagyobbnak, veszélyük még fenyegetőbb­nek tűnik azáltal, hogy a sajtószabadság és a kommunikációs forradalom elterjedése ezeket a konfliktusokat Európa-szerte beviszi az átlagpolgár háztartásába és tovább növeli azt az egyébként sem megalapozatlan érzést, hogy a mai helyzet sokkal veszé­lyesebb, kezelhetetlenebb, mint az 1990 előtti volt. A választ Európa országainak és kormányainak nagy része még ma is a korábbi rendszer többé-kevésbé mechanikus extrapolálásában keresi: abban reménykedik és azért tesz — ha tesz —■ erőfeszítéseket, hogy ismét egy olyan szervezet, vagy legalább egy olyan koherens biztonsági rendszer jöjjön létre, amely képes ezeket a problémá­kat gyorsan és viszonylag kis erőfeszítések árán, mindenekelőtt katonai erő alkalma­zása nélkül megoldani. Ezzel azonban Európa még ma is illúziókat kerget. Figyelmen kívül hagyja azt, hogy az átmenet korában, amely nemcsak az újonnan demokratizálódó országok gaz­daságára és társadalmára, hanem az egész európai biztonsági rendszerre is érvényes, nem lehet stabil, egyszerű megoldásokat találni. Nem lehet a konfliktusokat megelőz­ni, sőt, meg gyorsan és könnyen megoldani sem: meg kell tanulni olyan Európában élni, amelynek jellemző velejárói a konfliktusok, amelyeket mindenekelőtt korlátozni, majd kezelni és megoldani kell. Az átmenet időszakában csak ad hoc megoldások segíthetnek, csak a rendelkezésre álló szervezetek és struktúrák változó keveréke lehet eredményes. Törekvéseink kö­zéppontjában ezért nem egyetlen szervezet mindenhatóságának megteremtése, vagy a szervezetek közti világos, hosszú távon érvényesülő munkamegosztás és az ezen alapuló, szabályozott együttműködés állhat, hanem azoknak az eljárásoknak és sza­bályoknak a kidolgozása, amelyek lehetővé teszik az ad hoc megoldások gyors megta­lálását és hatékony alkalmazását. Azt is tudomásul kell venni, hogy progresszív elveink egy része nem vagy csak korlátozottan és tendenciájában érvényesül. A biztonság oszthatatlanságának és az egyenlő biztonságnak az elve ebben az időszakban abszolút formában nem valósítha­tó meg: tudomásul kell vennünk, hogy egyes országok biztonsága hosszabb távon is nagyobb lesz, mint másoké, hogy az országok valahol mindig elsősorban saját bizton­ságuk garantálására fognak törekedni s csak ennek érdekében fognak mások biztonsá­gával törődni, ebből adódóan a biztonság jelenleg nem oszthatatlan s nem is egyenlő. Ebben a helyzetben komoly feladatok várnak a biztonság területén működő nem­zetközi szervezetekre, hiszen ezek jelentik azt a kapcsot, amelyen keresztül a vonako­dó kormányok mégiscsak bekapcsolódhatnak a válságok menedzselésébe és megol­dásába, s amelyek még mindig — nemcsak anyagi értelemben — „olcsóbb", kisebb nyilvánvaló és direkt felelősségvállalással járó részvételi lehetőségeket kínálnak s végső soron demokratikusabbak is, mintha egyetlen állam vállalná magára a „rendterem­tés" feladatát. 50 Külpolitika

Next

/
Oldalképek
Tartalom